Mi van a világ vége után? Eger zsidósága – beszélgetés Székely Gáborral

A Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatában tavaly ősszel jelent meg egy kivételesen érdekes memoár, amely, ahogy a magyar zsidóságban szokásos, a születést a túléléssel kapcsolja össze. Azt meséli el, mit jelentett egy olyan világba megszületni, amelyet az érkezésünk előtt felszámoltak. Kezdetben volt az apokalipszis. Eger zsidó közössége, ahová Budapest egykori alpolgármestere, az emlékirat szerzője, a politikus, közgazdász és mecénás, zsidó közösségi ember, Székely Gábor született 1948-ban Egerben.

Eger zsidóságát nem szemtanú idézi fel az Elszakadás és visszafordulás című memoárban, amit Székely Gábor látott, az már eleve megidézés volt csak, egy dicső múltú közösség fogyatkozó maradékának világa nevelte, amelyik megtartani sem tudta a zsidóság számára, bár „visszafordulása” évtizedek óta, a rendszerváltás időszaka óta tart. De az a világ, amelyik elköltözött Egerből, hogy újjászülessen Jeruzsálemben, még látta őt és tanúja volt, ahogy megkapta a Szövetség Jelét. Főhajtás ez a könyv a szülők előtt, akik ide tartoztak, akik Egerben maradtak végig és akik elengedték a fiukat egy nagy karrier útján, talán azért is, mert hittek a visszafordulásban.

„Én sem értem teljesen, hogy miért engedtek el”

A háború utáni időkről, távolodásról és visszafordulásról, a rendszerváltás idejének zsidó életéről, a Lauder iskoláról és a MAZSIKÉ-ről, az Istenbe vetett hitről és a vallási szervezetek nagy bezárkózásáról, a zsidó hagyományszeretet és családközpontúságáról beszélgettünk Székely Gáborral. Az interjú eredetileg a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár egy korábbi magazinjában jelent meg.

Az egri zsidó közösségben, ortodox vallási közegben, bár nem ortodox háztartásban nőtt fel. Mi volt az, ami a legfontosabb, a legszebb volt számára gyerekként ebben a zsidó közegben? Mi tetszett igazán a zsidó hagyományokból, Eger sajátos zsidó hagyományaiból?

Nem tudom összehasonlítani a többi közösségi életet az egrivel, ami nagyon szerény volt. Rossz idők voltak akkor. Rossz idők voltak ideológiailag és anyagilag is. Az egri zsidók mindegyike, de legalábbis, akik jártak templomba, nagyon befelé fordulók voltak és szerény anyagi körülmények között éltek. Keveset tudok arról, hogy volt mindez a háború előtt. Annyit hallottam, hogy sok zsidó nagy üzlettel rendelkezett, esetleg kisebb-nagyobb vállalattal. Volt kulturális tevékenység is, a dalkörtől a bálokig. Jelentős volt a jótékonykodás. Azt hiszem főleg a zsidók felé, de tudom, hogy a családom például a nem zsidók felé is nyújtott különböző anyagi segítséget, például ösztöndíjat. Apám jelentősen részt vett a politikai életben is, a szakszervezetben, illetve a szociáldemokrata pártban. Ez egészen a születésemig tartott. Amit én láttam, a zsidóság vallási és lelki megélése volt. Ma is úgy gondolom, hogy számomra ez sokkal fontosabb, mint a formális zsidóság gyakorlása.

Az egri - ortodox - zsidó közösség 1950, pláne 1956 után nagyon kicsi volt a könyve beszámolója szerint, jóformán egyedül volt gyerek benne az emlékei alapján. Erre a nagyon szűk világra tekint vissza, azt kutatva, miért távolodott el tőle. Lehetett volna másképp, lehetett volna ezt az életformát folytatni Egerben, amelyről, mint írja, alighanem a szülei is úgy gondolhatták már, hogy aligha folytatható?

Gyerekkoromban arra is odafigyeltek, hogy a család – ami gyakorlatilag elég kicsi volt, mert Egerben csak én voltam a szüleimnek – nagyon szeretetközpontú volt és önzetlen. Érzelmileg is és anyagilag is. Az én nevelésem része volt a péntek esti és ünnepekkori templomba járás. Nem tudom, hogy édesapám mikor hagyott fel a reggeli és az esti imádsággal. De támogatta, amikor gyerek voltam, hogy tfilinben imádkozzak reggel. Aztán az idő előrehaladásával én is felhagytam. Az édesanyám imához való viszonya annyira bensőséges és magába forduló volt, hogy azt én nem is érzékeltem. Én sem értem teljesen, hogy engem miért engedtek el. Azt hiszem, úgy gondolhatták, hogy az én életemet jobban támogatja az, ha belesimulok az akkori szocialista társadalomba.

A rendszerváltás idején kezdődött tulajdonképpen a „visszatérés”, amelyre a könyve címében utal, a zsidósághoz, az akkoriban születő civil szervezetekben, a Mazsike és a Lauder Iskola révén. Miért volt vonzó annak, akinek a hagyomány gyerekként elsősorban mégis a vallást jelentette, ez a kulturális megalapozottságú identitás-ajánlat? Mit gondolt arról, hogy a Lauder világi iskola, a Mazsike világi szervezet?

A 80-as évek második felétől az akkori kibontakozó vállalkozói élet és a családom rendkívüli helyzete foglalta el az életemet. A munkaváltásokkal együtt kerestem a helyemet, és így fordultam a társadalmi szervezetek felé. De a kérdésben szereplőkön túl a Wallenberg Egyesület és a B'nai Brith is beletartozott ebbe a körbe. A felekezet felé én nem találtam meg az utamat, de az emlékeim szerint az akkori zsidó vezetők, rabbik sem kerestek bennünket. Nagy volt a bezárkózás.

A könyvben gyakran tér visza arra, hogy az édesapja egyedül azt tartotta nélkülözhetetlennek, hogy az Örökkévalóban kell hinni, hogy őt kell félni, ahogy fogalmazza. Hiszel ebben mai is? Erre a könyvben nincs válasz.

A neveltetésem, a szocializmus hatásai meg a saját gondolkozásom dilemmáját sosem tudtam megoldani. A megoldás még ma is várat magára. De ennek kifejtése egy hosszabb könyvet igényelne. Még lehet, hogy egyszer megcsinálom.

Schweitzer József ajánlotta Önnek Dan Dánielt, akivel máig tanul a judaizmusról, amikor édesanyja  emlékére nehezére esett felolvasni a Káddist. Milyen kapcsolatban állt vele?

Sokszor találkoztunk, sokszor egyetértettünk és sokszor nem. Nem volt bensőséges kapcsolatunk.

Ma Tórát és misnai szövegeket olvas kortársaival a lakásban, amelyet kiállítótérként is rendelkezésre bocsát kevésbé befutott művészeknek. Tevékeny élete legtávlatosabb projektjeként tekint erre a két elfoglaltságodra. Mi az, ami a Bibliában, a tanításban, az együttlétben igazán fontos, mit szeretne megmutatni, elsajátítani, továbbadni a hagyományból? Mit jelent ma, az egri felnövekedés, a hosszú közigazgatási, politikai karrier után, visszatérőként, a zsidóság?

Több, mint harminc éve próbálok példát mutatni olyan zsidóknak, akik a környezetemben vannak, és sokan vannak, hogy érdemes zsidóként élni. Jobban vagy kevésbé gyakorolni, ismerni, tanulni a vallást, mert segít abban, hogy a család összetartóbb, együtt maradóbb legyen és az ember könnyebben eligazodik a világ dolgaiban. Azon kívül, hogy örömöt ad nekem – mind a kiállításokkal, mind a zsidó hagyományokkal, vallással való foglalkozás – bíztam és bízom benne, hogy ez másnak is jó lesz. Egyébként a zsidóság megmutatása, megismertetése kudarcot jelent, mert az, amit példaként meg-megmutatok, annak alig van követője.