Tűrjük-e, ha lebüdöszsidóznak bennünket?

Magyarországon is értetlenség övezi, ha egyszerű (nem pozícionált) zsidó ember elégtételt igényel lebüdöszsidózása okán. Holott ekként verték ki az egyetemekről a zsidó hallgatókat, elhangzottak efféle piszkosságok a zsidótörvények merészelt vagy vélelmezett „megsértésekor” (különösen a „fajgyalázás” fennforgásakor), ezt az epitheton ornanst kapták meg a zsidók és a zsidónak minősítettek, amikor beterelték őket a gettóba vagy mindahányukat begyömöszölték az Auschwitzba induló marhavagonokba, hogy azután lágerőreiktől hallják unos-untalan, ütlegeléseik közben és között vagy leölésükkor.

Mégis él halkan a remény, hogy a meggyilkolt nagy- és dédszülők, nagynénik-nagybácsik, unokafivérek és –nővérek (némelyikük baba volt) ténye, felmenőink harmadának-felének-háromnegyedének elpusztítása, szóval ez a tengernyi kín és vér megváltotta: soha többé senkit se neveznek büdös zsidónak a magyar honban.

Ám a valóság más. A mi társadalmunk nem rosszabb és nem jobb a többinél. Ennél fogva előbb-utóbb egyszer csak felhangzik a szörnyű kurta mondat: „Büdös zsidó!”

Mit tegyünk ilyenkor?

Természetesen recept erre sincs, válaszát ki-ki maga formálja. Különbözünk egymástól, nincs két teljesen egyforma vérmérsékletű közöttünk, no meg a soá (és a hozzá vezető út) családi narratívái sem ugyanazok, s belénk épülésük is sokféle. Ismerünk olyant, aki – a túlélők leszármazottjaként – már csak elbeszélésekből, tananyagokból tud a holokausztról, ám e szidalom csattan a fülében, szívét-torkát szorítja, nyomban rémület, félelem borítja el. Mintha valóban élet-halál úr igazi SS vagy horthysta keretlegény, nyilaskeresztes pártszolgálatos tornyosulna fölé. Más viszont szinte közömbös józansággal fogadja az ilyesmit, bármily váratlan. Számít az is, hogy valaki saját magáért felel, vagy egy család boldogulása múlik rajta.

Hatvan esztendeig (iskolakezdésemtől) majdhogynem bántatlanul kihúztam. Valószínűleg azért, mert ha érzékeltem ilyen szituáció eshetőségét, mindig bedobtam, hogy „érintett” vagyok, kijelezve: inkább agyonütettem magam, de szembeszegülök, ha környezetem tagjai e szennyet kieresztik szájukon. Most azonban a dolog közvetlenül elért és nem várt fájdalommal járt. Tudniillik olyan ember szemelt ki célpontnak, aki jó pár éve magát zsidónak beállítva forgolódik a fővárosi neológ hitközség körzeteinek egyikénél, hogy mint tartósan munkanélküli polgártárs ott kapott adományokkal segíthesse harminc négyzetméterre összehozott hattagú családját (ugyanakkor a körzeti zsidó imaház falain kívül antiszemita). „Magát zsidónak beállítva” írom, ugyanis ismerem azelőttről, mielőtt egy állítólagos ükapja révén zsidónak híresztelkedett (N. Lászlóból K. Káinra váltva). Persze újdonsült „származását” előttem elkezdte tagadni, amióta zsidóságomban bánt.

Ez az ember többször lebüdöszsidózott, piszkolta már elhunyt anyámat, sőt néha fizikai támadásba is lendült: egyszer csípőmön próbált megrúgni, másik alkalommal rúgása arcomat súrolta, egy későbbi alkalommal pedig leköpött. Fittyet hányt arra, hogy soha nem viszonoztam erőszakosságát (önvédelemből se), hidegen hagyta korom, s mozgáskorlátozottságban megnyilvánuló testi kiszolgáltatottságom is (főleg lakáson kívül előfordul, hogy araszoláshoz is botra szorulok). Legutóbb ki kellett hívnom a rendőrséget. Nem kerülhettem el, hogy följelentsem, mert terrorja megjósolhatatlanná vált. Közvetlen szomszédom és én diskuráltunk, lakásajtónk előtt állva. Róla nem szóltunk, ráutalóan se. Mégis hirtelen nekem ugrott. Igaz, ezúttal csupán szavakkal tört rám: „Te büdös zsidó!” bömbölte újra és újra, szeretteimről se megfeledkezve. „K. Káin immár kiszámíthatatlan…”, tudatosult bennem. Így hát fizikai biztonságom érdekében – először ebben az áldatlan állapotban – jogi eljárásba vágtam: a becsületsértés és garázdaság mellett mérlegelem a közösség tagja elleni erőszak, a zaklatás, a kiszolgáltatott személy megalázása, a rágalmazás és a közösség elleni uszítás minősítésének lehetőségét. Természetesen – tekintettel mélyszegénységére – pénzbüntetést se igénylek. Csupán figyelmeztetését szorgalmazom, ha az ügymenet során jelét adja: ráeszmélt viselkedése tarthatatlanságára.

Senkinek nem tanácsolom, hogy hasonlóan cselekedjék. Csak javaslom, valamiféle módon és adott esetben éljünk az ellenállás jogával.

Vajon megvalósul-e valaha vágyam, hogy ha valakinek nem tetszem, saját magamért szidalmazzon? – Fekete György, te büdös vagy!

In: Új Élet, 2017. március 1., 6. old.