Szolgámnak teremtettelek, ne légy hűtlen hozzám – Jó Szombatot, Shabat Shalom!

Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 20:00 óra után.

A Tórából ezen a héten a „Vájikrá” (Mózes 3. Mózes 1:1-5:26.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

Mózes harmadik könyve első szavának (vájikrá – szólította) utolsó, álef betűje könyveinkben és a tóratekercsekben egyaránt kisebb a többi betűnél. Van tehát egy kis álefünk, illetve a múlt heti szidránk vége, valamint a mostani eleje, melyből kiderül, hogy még Mózes sem léphetett a Találkozás Sátrába, csak ha Isten szólította őt.

Ezeket összegezve mondja Rabbi Szimha Bunim: „Az ember, aki egy magas tetőn áll, tudja, hogy ő maga nem magas, csupán a tető teszi azzá.

Mose rábénu nagyon szerény volt, és arra gondolt, hogy az isteni kiválasztás okán nagyon magas tetőn áll, de ezt nem a saját nagyságának következményeként értékelte, és azt sem gondolta, hogy ő „magasabb lett” az isteni kiválasztás által. Éppen ezért távol tartotta magát attól, hogy belépjen a Miskán belsejébe, hanem ott állt Izrael fiainak gyülekezetével a Találkozás Sátra bejáratánál egészen addig, míg a Szent Áldassék be nem hívta őt.

Bár a Tóra alapján úgy tűnt, hogy Mózes nem kapott az Örökkévalótól engedélyt, hogy belépjen, és nem ő döntött a várakozás mellett, viszont – mivel megpróbálunk mi is szerények lenni, ha már Mose rábénu volt olyan kedves, és megmutatta hogy kell – nincs okunk feltételezni, hogy Rabbi Szimha Bunim-nál figyelmesebben olvassuk a tórai szöveget, vagyis valamilyen módon igaza kell legyen, a kérdés: hogyan?

„Szólította Mózest és szólt hozzá az Örökkévaló a Talákozás Sátrából” (1:1). 2448 tavasza nagyon mozgalmasra sikerült őseinknek. Kivonultak Egyiptomból, egy héttel később átkeltek a Sás-tengeren, az őket üldöző egyiptomi hadsereg őszinte, bár nem túl hosszan tartó bánatára. Ezután hat héttel szemtanúi voltak a Kinyilatkoztatásnak, majd nyár elején, Támmuz-ban (17-én) majdnem elrontottak mindent, mert aranyborjút készítettek.

Elég sűrű. 2449 őszén, Tisri tizedikén Mózes jó hírrel és kőtáblákkal érkezett vissza a táborba, az Örökkévaló előtt engesztelést nyertek Izrael gyermekei, tiszta lappal indulhattak. Egy ilyen felfokozott időszak után kellett belekezdeni a hétköznapokba, és a fenntartható istenszolgálatba. Nem lehetett belevágni valami teljesen újba, mert a nép erre nem volt alkalmas, hanem egy ismert gyakorlatot kellett áthangolni.

Az áldozatbemutatás lehetővé tette őseinknek, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül, a fokozatosság elvét szem előtt tartva kezdjék el megvalósítani az egyistenhitet erősítő és megtartó gyakorlatot, az ávodát-t, vagyis a szolgálatot.

„Szólította Mózest és szólt hozzá az Örökkévaló a gyülekezés sátrából” (1:1). Egy másik ötlet a „vájikrá” (szólította) kis álef-je kapcsán: Az álef betű első a héber ábécében, Mózes pedig a zsidó nép első embere volt, de az Isten által rábízott felelősségteljes és megtisztelő pozíció nem homályosította el tisztánlátását, megőrizte személyisége meghatározóan fontos, pozitív vonásait”. Ennek megfelelően tisztán látta a Találkozás Sátra előtt állva, amit a Zohár is: „a Hajlék elkészültének dacára, és annak ellenére, hogy az Örökkévaló Izrael fiai között van, nem lehetett „Mózes hívása teljes”, mert teljességről csak az Ország elfoglalása után, Erec-ben lehet szó”.

A Zohár ezzel indokolja a kis álef-et, mi pedig talán joggal gondolhatjuk, hogy Isten azért várakoztatja Mózest a Találkozás Sátra előtt, hogy legyen módja végiggondolni a zsidó nép vezetőjének: „az áldozatbemutatással egy újabb lépcsőfokot lépnek az Örökkévaló felé, de korántsem értek még e lépcső legmagasabb fokára”.

Az áldozatokkal kapcsolatos, de valójában sokkal szélesebb jelentéstartamú megjegyzés a Rámbám-tól, aki szerint „Minden, amit az Örökkévalónak ajánlunk a legjobb és legszebb kell legyen. Ha az ember imaházat épít, az legyen szebb az otthonánál! Ha egy éhes embert megetet, tegye a legfinomabb falatokat az asztalra, ha a rászorulót öltözteti, adja rá a legszebb ruhát! Ha pedig valamit szent célra ajánl az ember, akkor a legszebb részt kínálja fel, miképpen írva van: ‘mind a legjava az Örökkévaló’„ (3:16).

Az áldozatoknak és a helyükbe lépő imáknak tehát nem csupán az a szerepe, hogy vallási kötelességeinket teljesítsük általuk, hanem akkor érik el valódi céljukat, ha minden más tevékenységünk javításában is érvényesül a hatásuk.

„Szólj Izrael fiaihoz és mondd nekik: ha valaki közületek áldozni akar az Örökkévalónak, baromból, marhából és juhokból áldozzátok áldozatotokat.” (1:2). E vers első olvasatra az áldozati kultusz módszertanába jelent bevezetést, de mestereink szerint nem csak erről van szó.

Mielőtt pontosítanánk, hogy miről, érdemes megjegyezni, hogy az áldozatbemutatás témakörében tett rabbinikus megjegyzéseknek két fő iránya volt: a rabbikat erősen nyugtalanította két probléma, egyrészt nehezen tudták eldönteni, hogy az Örökkévaló milyen „viszonyban” van az áldozati kultusszal, másrészt tisztán látták, hogy komoly munka lesz szinten tartani az utókor érdeklődését e nem könnyen emészthető témakör kifejtésekor.

Az utóbbit megoldották, számtalan érdekes kommentárral fűszerezték a tórai szöveget, a másik kérdésben egymástól eltérő nézetek kerültek napvilágra.

Most pedig nézzük a fenti tórai vers kommentárját: Ha valaki kész arra, hogy önfeláldozással (időt, energiát nem kímélve) áldozzon Istennek, akkor mutat be „áldozatot az Örökkévalónak”. Viszont anyagi áldozatokkal csak a „ti áldozatotokat” lehet bemutatni, melynek értéke meg sem közelíti az előzőét.

Darvas István rabbi / OR-ZSE