Spánn Gábor: Egyházmarketing – Ha a hitközséged sóher, kezdődjék a snóder!

---

Mivel lassan az egyetlen örömteli szenvedélyem, amit nem engedek megszakítani, az az étkezés, na meg tudván, hogy azon a telefonon engem alig keres valaki, ekkor is a feleségem vette fel. A megdöbbenés kiült az arcára, és én csak az ő feleleteit hallottam. Mint később elmondta, a következő beszélgetés zajlott le.

– Jó estét kívánok, XY vagyok az EMIH-től, és felmérést készítünk a 65 éven aluli zsidó családok adományozási szokásairól. Szeretném, ha válaszolna néhány kérdésre.
– Akkor rossz helyen keres, mert nálunk ilyen nincs.
– Mármint zsidó?
– Nem! 65 éven aluli!

Döbbent csend, majd: köszönöm, akkor tárgytalan. És ezzel az illető le is tette.

Nekem meg megállt a számban a falat. Önök talán megértik most már a kezdő mondatomat. Én viszont máig nem értek meg több mindent.

Először is piszkosul érdekel, hogy milyen címlista vagy adatbázis alapján tudta XY az EMIH-től, hogy a hívott számon zsidót talál, továbbmegyek, 65 éven alulit is? Mint tudjuk, nem olyan régen volt egy politikusi kísérlet arra, hogy írásban regisztrálják a zsidókat. Hazai és nemzetközi botrány lett az ügyből, és nem kell hangsúlyozzam, a 60 éven felüli magyar diaszpóra-zsidókból milyen érzést váltana ki, ha bárki a zsidóságukkal kapcsolatos „felmérést” kezdene készíteni. Úgy látszik, ez az EMIH vezetői számára nem evidencia. Nagy kár…

Aztán az a kérdés is fészkelődik bennem, hogy miért is van rászorulva az EMIH egy ilyenfajta felmérésre. Abban biztos vagyok, ha azt feleltük volna, hogy természetesen aktív dolgozók vagyunk, rátértek volna a lényegre, minek a vége az lett volna: adjuk meg a címet, hova lehet csekket küldeni, vagy melyik zsinagógájukban gyakorolhatjuk az adományozás micvéjét. Teszi ezt az a történelmi mércével néhány perce ideejtőernyőzött zsidó hitközség, amelyik érkezése óta nagyétvágyú kisgömböc módjára lassan, de sikeresen besöpör mindent, ami zsidó és mozdítható. Egyik pillanatról a másikra övék Mád és környéke, templomostóltemetőstől, a nagy múltú idősotthon-hálózat, a kóser piac, és újságíró körökben közismert, hogy bevásárolták magukat mind az elektronikus, mind a nyomtatott médiába. Újságíró barátom még szememre is hányta, miért nem vagyok élelmesebb, már tagja lehetnék az EMIH nem kis létszámú kommunikációs csapatának. Én azt feleltem büszkén: az én tollamat pénzért nem lehet megvenni! (De hogy kísérletet sem tesznek rá, az már bánt…)

Lassan kiírhatják székházukra, hogy Amerikából jöttem, mesterségem címere a snóder a la door to door. Ez egy agresszív piacgazdasági marketingfogás, amin azért az ő esetükben még lenne finomítanivaló. Pl. elkövették az amúgy is bántó kampányuk során azt a műhibát, hogy címlistájuk alapján felhívták ugyanezzel a szöveggel az egyik legismertebb budapesti zsinagóga rabbiját. Hogy ő mit felelt, azt nem tudom; az én feleségem jól nevelt úrinő, ezért békésen váltak el. Én már megszoktam, hogy ha napközben megcsörren a vonalas telefon, abban nagy valószínűséggel egy lerázhatatlannak tűnő call centeres lesz, aki szóhoz sem enged jutni, csak hivatkozik sosem létezett régebbi együttműködésünkre, örökös üdülési jogra akarván rábeszélni. Az ő elhárításukra már megvan a rutinom. Legutóbb odáig engedtem eljutni, hogy én kapnám a legszebb házat a román tengerparton fekvő Mamaiaban, mire azt válaszoltam, hogy ezt talán ajánlja a mamájának!

Mielőtt valaki azzal vádolna meg, hogy most lobbizok a „szegény rokon” Mazsihisz mellett, közlöm: meg vagyok róla győződve, hogy a Síp utca prominensei sem azt várják reszkető szájszéllel, hogy mikor adják át nekik a számukra héber betűkkel kifaragott koldusbotot… De annyit leszögezek, hogy a jó ízlésük legalább megmaradt. Miért nem elég EMIH-ék számára a tarhálás hagyományos módja? Ősi zsidó szokás szerint ünnepekkor zsinagógáinkban felhívják a híveket a tórához. Ilyenkor természetes, hogy akinek az anyagi helyzete megengedi, önként és általa meghatározott célra pénzt ad a közösségnek. Ugyancsak elfogadott szokássá vált, hogy az adóbevallások eljövetelekor szinte valamennyi zsinagógában diszkréten elhelyeznek a padokon egy nyomtatott kérést. Ebben a körzet rabbija és elnöke felhívja a hívek figyelmét, hogy bevallásukban a lehetséges 1%-ot saját vallási közösségüknek adják.

Innen üzenem a vacsorámba belerondító ötletgazdának, hogy én ilyen „65 éven aluli zsidók adományozási szokásai” című felmérésre majd akkor adok választ, ha bármelyik televízióban riportot látok arról, hogy a szélsőjobboldali radikális párt zsidófaló képviselője talpig tfilinbe párt zsidófaló képviselője talpig tfilinbe csomagolva bróchét mond a péntek esti majcira.

Új Élet / MAZSIHISZ

---