Sötétség hullt ránk

---

Erről a filmről csak némán támolyogva lehet kijönni a moziteremből, feltéve, ha az ember a székéből képes egyáltalán fölállni utána. Jól mondja az egyik megszólaltatott szemtanú: nem tudom szavakkal leírni azt, amit láttam. Igaza lehet, s tegyük hozzá: az ember e képsorok láttán nemcsak a szavaknak, de a szemének sem hisz. Nem lehet, hogy ez megtörténhetett. Pedig megtörtént: a kultúrájára és civilizációjára oly büszke, méltóságteljes Európában földre szállt a pokol – s üszkös, halálos nyomait akkor filmre vették.

A film története nem kevésbé tanulságos annál, amiről szól. A sok-sok órányi nyersanyagot 1945-ben a szövetséges csapatok operatőrei forgatták különböző lágerekben. Andre Singer filmrendező vállalta, hogy a felvételekből összeállít egy mozifilmet, s ehhez – más kiváló filmes szakemberek, vágók – mellett megnyerte segítségül a világhírű Alfred Hitchcockot is, aki Amerikából Európába utazott, hogy a film elkészítésében részt vegyen. A nagypolitika azonban közbeszólt: a brit politikai érdekek azt diktálták, hogy a film dobozban maradjon, tekintettel arra, hogy Európa vezető hatalmai abban voltak érdekeltek, hogy a jövőben együttműködjenek a náci Németország romjain újjáépülő új Németországgal. A film alkotói tehát azt az üzenetet kapták a kormányzattól: a mű immár nem időszerű.

Ugyanakkor a munka nem veszett kárba: a lágerekben leforgatott képeket fölhasználták a náci háborús bűnösök nürnbergi perében, ahol megjelentek és tanúskodtak olyan túlélők, akik maguk is szerepeltek az embertelenül kíméletlen lágerkörülményeket dokumentáló felvételeken. S nem veszett kárba azért sem, mert egy filmes csapat 2014-ben újra elővette az annak idején dobozban maradt tekercseket, s az alkotók eredeti szándékai szerint megvágta, elkészített és befejezte a művet.

A Sötétség hull ránk című filmre az a legenyhébb jelző, hogy sokkoló. Jobbára fekete-fehér felvételeket látunk, amelyek a mi színes, digitális, kiváló felbontású képekhez szokott szemünk számára a soha-nem-volt történelmi múlt látszatát kelthetik – holott éppen ebben van ezeknek a képeknek az ereje: a fekete és fehér, a jó és a gonosz, az embertelen és emberséges felmutatásában, a letagadhatatlan és eltagadhatatlan igazság pontos, tényszerű bemutatásában.

A moziban a vetítésen nem voltunk sokan, úgy számoltam, hogy negyedházzal ment a film, ám mégis úgy éreztem, mintha telt ház lett volna – hiszen a vásznon megjelent köztünk az ártatlanul elpusztított száz- és százezrek árnya, hogy figyelmeztessen minket: soha ne feledjétek, hogy mire képes a kultúrájára és civilizációjára oly büszke, méltóságteljes ember, amikor emberi mivoltából kivetkőzve állattá változik. Emlékezzetek.

Kácsor Zsolt

---