Síp utcai halottak egy György Péter-szöveg színpadán

gy__rgy_P__ter_p__vautca.jpg

Pár év óta az a kérdés foglalkoztat egy-egy társadalmi jelenség kapcsán, hogy vajon jogunkban áll-e nem tudni róla? Egy fontos társadalmi kérdésre vajon jogomban áll-e azt válaszolni, hogy nem tudom? Ez azért lényeges, mert egy társadalom működésében döntő mozzanat, ha a lényeges kérdésekre egyszerű „nem tudommal” felel a közösség – mondta György Péter esztéta, egyetemi tanár azon a rendhagyó könyvbemutatón, amelyet a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) szervezésében tartottak a Páva utcai zsinagóga közösségi termében szombat este.

A szerzővel Gádor György, a Pávai utcai zsinagóga közösségének elnöke, és Radvánszki Péter, a templomkörzet rabbija beszélgetett szombat este, Az ismeretlen nyelv – A hatalom színrevitele című könyvről (Magvető, 2016). A magánleveleket, naplókat, korabeli jegyzőkönyveket, ügynökjelentéseket és korábban még nem publikált fényképeket tartalmazó kötetben egy kommunista szerelmespár magánlevelezésén keresztül „működés” közben érjük tetten a nyelvet: azt, hogy a társadalmi kifejezés kényszerei miképpen mossák össze a privát szféra és a pártközpontból uralt közösségi lét határait, ami fokozatosan az emberi méltóság elvesztéséhez, a személyiség föloldódásához vezet.

A kötetbéli szerelmesek – Cili és Gida – hithű kommunisták, akik szerelmüket az Ügynek rendelik alá, s miközben vakon hiszik, hogy a Párt szolgálatával magát az Embert szolgálják, tragikus módon éppen azt nem veszik észre, hogy naiv szabadságvágyuk új rabságba hajszolta őket.

György Péter a bemutatón azt mondta: az elhallgatásokkal és hazugságokkal teli társadalomban az embernek még a saját életrajzát is úgy kell megírnia, hogy azzal a pártközpontban elégedettek legyenek. Radvánszki Péter rabbi azon megjegyzésére, hogy a munka során úgy járt el, mint egy pszichológus, aki nem egy ember, hanem egy egész közösség tudatalattiját tárja föl, a szerző azt válaszolta: egy társadalomnak szembesülnie kell a múlttal, hiszen míg ez az ország nem tudja, hogy itt 1944-ben milyen borzalmakat követtek el a zsidósággal szemben, addig nem tud magáról semmit.

gy__rgyp__ter_p__vautca_k__z__ns__g.jpg
Fotók: Szentgyörgyi Ákos

A könyv születéséről, az anyag összegyűjtéséről azt mondta: régóta foglalkoztatja a zsidó hitközségek „világon kívülisége”, elment hát könyvtárba és levéltárba, mert – mint fogalmazott – az mindig segít. Ekkor szembesült azzal is, hogy az ortodox levéltárban még földolgozásra vár az utolsó haszid pápai hitközség anyaga, ezt a munkát szerinte mielőbb el kell végezni.

A magyarországi zsidóságnak a kommunisták által irányított, 1950-es „egyesülési vitája” és különböző ügynöki jelentések kapcsán a professzor azt mondta: ő maga nem kíván morális ítéletet mondani senki fölött, a minősítést meghagyja az olvasónak, neki nincs joga ahhoz, hogy kényszerhelyzetbe került emberek fölött pálcát törjön.

Rég halott embereket vonszolok be egy szöveg színpadára, így hát nem bánhatok velük durván, elég az, ha mások elbántak velük – jegyezte meg.

A történelmi korok és a mai társadalmi jelen esetleges párhuzamairól azt mondta, hogy a mai rendszer többek közt azért olyan zavarba ejtő, mert jellemezhető ugyan, de megnevezhetetlen. Nem lehet egyetlen szóval leírni, ezért az ember akaratlanul vagy felül-, vagy alulstilizálja. Az viszont szerinte kétségtelenül kijelenthető, hogy a nyugalom és a biztonság elvesztése ma már „világállapot”, a hatalom pedig jól bevált technikával a bizonytalanságtól való rettegésre épít. Ebben a helyzetben György Péter szerint fontos tudatosítani a társadalomban: a tragédiák nem úgy következnek be, hogy a hatalom jó előre kiszámítja, hogy mit fog tenni, s a szerint cselekszik.

A náci Németországban azt látjuk, hogy a németek mindig csak egy lépést mentek előre – fogalmazott. – Ha azt látták, hogy azt az egy lépést meg lehetett tenni, akkor mentek tovább. Vagy nézzük Jan Karski esetét, aki már 1942-ben beszámolt a titkos megsemmisítő táborokról, figyelmeztetett rá, hogy ki akarják irtani a zsidókat, és nem hitt neki senki. Öreg korában Karski azt mondta: egy dolgom lett volna az életemben, az, hogy higgyenek nekem. De mégis, mi lett volna, ha hisznek neki? Mit lehetett volna tenni? Most valami hasonlót érzek, amikor a szír mészárlásokra gondolok: itt ülünk, nagyon jól tudjuk, hogy tőlünk nem is olyan messze emberek, gyerekek ezreit gyilkolják, s nem tudunk semmit tenni. Tehetetlenek vagyunk. Mit tehetünk azon kívül, hogy beszélünk róla?

Az est egyik legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor a pesti bölcsészkaron pár éve történt antiszemita akciók kapcsán György Péter megosztotta a hallgatósággal a személyes tanári hitvallását.

Bejött hozzám egy nyomozó – idézte föl –, s kérte, hogy nézzem meg az esetről készült felvételeket. Azt válaszoltam, hogy nem nézem meg, mert én tanár vagyok, nem pedig nyomozó. Diákokat én nem buktatok le. Ezzel természetesen nem a neonácikat mentem, de hát tizenkilenc éves gyerekekről van szó, akiknél én háromszor idősebb vagyok. Végtelen türelem kell a diákokhoz, semmi más. Amikor pedig megkérdezik, hogy antiszemita hallgatókat miért nem küldenek el, azt szoktam mondani, hogy elmennek azok maguktól. Méghozzá akkor, amikor kijárják az egyetemet. Ami pedig a dolog személyes részét illeti: őszintén sajnálom a neonácikat, hogy ilyesmire pazarolják az életüket. Mindenkinek egy élete van. Valami értékes tartalommal kellene megtölteni.

Kácsor Zsolt