Összetörtem jármotok rúdjait és engedtelek benneteket fölegyenesedve járni

Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 21:36 óra után.

A Tórából ezen a héten az „Bechukotáj” (Mózes 3. 26:3-27:34.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

Ezen a szombaton a feddéseké lesz a főszerep. Súlyos dolgok hangzanak el, nem is hívunk senkit fel a Tórához a legnehezebb szakaszra, hanem önkéntes alapon (mise jirce) történik a jelentkezés. Röviden olvasunk a micvakövető életmód előnyeiről, majd jóval hosszabban a parancsolatok elhagyásának következményeiről. „És ha törvényeimet megvetitek, és ha rendeleteimet megutálja lelketek, úgy hogy nem teljesítitek minden parancsomat, hanem megbontjátok szövetségemet” (26:15).

Rási elmondja, hogy a micvák elhagyása nem egyszeri döntés következménye, hanem hosszabb folyamaté. A lejtőn való megállíthatatlan utazás a tanulás elhanyagolásával kezdődik, majd a micvák elhagyásával folytatódik. A következő fokozat a hagyomány szellemében élőkkel történő indulatos szembefordulás, majd szinte magától értetődően a bölcsek iránti gyűlölet érzése jelenik meg. Innen nincs megállás, előbb megpróbál másokat is akadályozni a parancsok teljesítésben, majd a micvák létjogosultságának cáfolója lesz, végül megtagadja Istent.

Egy zseni, Goldziher Ignácz (1850-1921) segítségével keressük a héten a felfelé vezető utat.

Ha úgy tűnik, hogy elérkeztünk a Rási által említett lejtő aljára („megtagadja Istent”), akkor feltétlenül érdemes eltűnődni a felfelé vezető út lehetőségén.

Jöjjön Goldziher első tanácsa, aki alapvetően fontosnak tartotta kijelenteni, hogy a „zsidósággal tudniillik nem mint holmi archeológiai kérdéssel fogunk foglalkozni…mely a jelenkorral élő kapcsolatban nem áll, de még a puszta kegyelet tárgyául sem fogjuk tekinteni… mely nem volna egyéb, mint szentimentális visszahatás, melynek egyébként nem volna lényeges tartalma… sem antiquitás-nak, sem reliquiá-nak nem fogjuk nézni, hanem fogjuk tekinteni élő szervezetnek, melyben egyéni részünk van és melynek részei vagyunk, mely nem pusztán tudományunk, hanem életünk, nem leltára a múltnak, hanem légkör, melyben lélegzünk és vagyunk… Nem úgy tekintünk hátrafelé a múltba, mint a bibliai Lót felesége, e visszapillantáskor sóbálvánnyá váljunk, hanem a régiség tényeiből és a fejlődés menetéből tanulságot fogunk levonni a jelenre és mi még fontosabb, a jövőre nézve”.

„Ha törvényeim szerint jártok és parancsolataimat megőrzitek és megteszitek azokat” (26:3). A mondat a tegnapi, akik ma „elemzik”: Kecskeméti Lipót (1865-1936) és Guttmann Mihály (1872-1942) rabbi.

Az isteni törvények szerint való járás érdekében szükség van olyan törvénykönyvekre, melyek e járást segítik. Magyarországon többnyire a magyarra még (?) nem fordított Sulhán Áruh-ot említik, melyről így-úgy a két nagy neológ rabbi is szólt.

Kecskeméti így: „a neológság vonalnyival sem áll messzebb a Sulchán Áruchtól, mint az ortodoxság” (Kecskeméti Lipót, 1913: Egy zsidó vallás van-e, több-e? 196. o.).

Guttmann meg úgy: „A Sulchan Aruch soha nem szerepelt, mint törvényforrás, vagy mint a döntésnek legfelsőbb fóruma, csak, mint a szakemberek kézi könyve, kik a gyakorlatban esetről esetre az első forrásokra mentek vissza és úgy döntöttek.

A Sulchan Aruch mind a mai napig a legjobb kézikönyve a működő rabbinak. Koncepciója, szerkezete és beosztása a gyakorlati kezelhetőség szempontjából a legsikerültebbnek mondható. Maimonídesz és r. Jákob ben Áser kódexeinek előnyei egyesülnek benne”…

Mindebből tehát leszűrődik számunkra az az igazság, hogy a Sulchan Aruch nem, mint megfellebbezhetetlen döntvénytár vagy legfelsőbb fórum szerepelt és szerepel a zsidóságban, hanem mint megszokott és jól kezelhető kézikönyv, mely ma már egész enciklopédiává nőtte ki magát. Ha ma valaki azt mondja bármely irányt követő zsidóságról, hogy az a Sulchan Áruch alapján áll, vagy egyáltalán nem, vagy rosszul ismeri ennek a munkának szerkezetét és jellegét, vagy a legenyhébb esetben, felületes frázist mond. Mert, hogy állhat valaki egy olyan gyűjtőmunka alapjára, mely több mint 50 szerzőnek különböző műveit, felfogásait és gyakorlati döntéseit tartalmazza, hiszen az egy hatalmas encyclopedia, egy egész könyvtár. Ez nem egységes alap, melyen valaki is állhatna” (Guttmann Mihály: A Sulchan Áruch és a magyar zsidóság. Bp. 1913.).

A feddések kapcsán írja a Rámhál: „milyen gyakran előfordul, hogy valaki rossz időben vagy rossz helyen feddi a vétkeseket, ezért ügyet sem vetnek arra, amit mond! A feddést végző ember ezáltal előidézője lesz, hogy még jobban megerősödjenek gonoszságukban, és hogy további bűnök elkövetésével szentségtelenítsék meg Isten nevét”. Ez egybecseng a korábban már idézett talmudi állítással (Jevámot 65b): „miként micva az embernek szólni ott, ahol meghallgatják, ugyanúgy micva nem szólni, ahol nem hallgatják meg”.

A beszédkényszer és a mondanivaló közötti fő különbséget a szólni vágyó motivációja (káváná) jelenti: ha legalább addig eljut, hogy végiggondolja, érdemes-e szólni egy adott helyzetben, már megtette az első lépést az igen nehéz talmudi javaslat betartásának érdekében…”and filter for All”.

Darvas István rabbi / OR-ZSE