„Minden munkája egy-egy jócselekedet volt” – Egy független erdélyi szellem: Karácsony Benő

Klarmann Bernát, Karácsony Benő Gyulafehérváron született magyar zsidó családban a 19. század utolsó előtti évtizedének végén: kénytelen volt fiatalemberként erőteljes alkati pacifizmusa ellenére végigverekedni az első világháborút és csak utána megszerezhetni ügyvédi diplomáját, amelyből aztán fenntartotta magát. Részt vett valamelyest a korszak erdélyi irodalma legfontosabb csoportosulásának, a Helikon Munkaközösségnek az életében, főleg azonban ügyvédi megbízhatóságával, adminisztratív alaposságával tűnik ki az összejöveteleken: segít, ahol és amivel tud, de a világ és az irodalom megváltásáról szóló szónoklatokhoz nem járul hozzá, mert nem hisz se a maga „küldetésében”, se a világ megválthatóságában.

A természet és a kisközösségek, leginkább a család nyújtotta örömök reményében osztozik: a világot nem rossznak, hanem csak megválthatatlannak tartja, olyan helynek, amely tele van szenvedéssel, amelyet felesleges még fokozni is, és amely ugyanakkor kínálhat a figyelmes szemlélőnek némi csúfondáros felüdülést és bölcs derűt apró finomságainak sokaságával. Ennyit ért és nem többet „napos oldal” alatt, ez leghíresebb regényének címe. A világ könnyen kiismerhető és végtelen esendősége szerethetővé teszi. Tűnődő szellemesség, rezignált kedély uralja sorait és a szellemi önállóság igénye: a marxisták, akik a két háború közti erdélyi magyarság szellemi életében nagyon fontos szerepet játszottak, soha nem is bíztak benne. Mélyen érző, de alkatilag konzervatív ember volt e szó legjobb értelmében.

Bár ismerte, mégis szerette, szerette volna az életet, szerette figyelni és megírni, hogy vigasztaljon és szórakoztasson: lám, ilyen. Cs. Gyimesi Éva erdélyi irodalmár szerint minden munkája egy-egy jócselekedet volt.

A szülővárosa, Kolozsvár ismét magyar fennhatóság alá került és éppen a magyar közigazgatás és csendőrség zárta gettóba, tette fel a deportálóvonatra. Nem lázadt, nem keresztelkedett ki és nem tagadta meg magyarságát sem: nem kérkedett vele, nem volt nacionalista, de meg soha nem tagadta, a gettóban is hű maradt hozzá. Levelezéséből, interjúiból kevés maradt fenn, magának, személyének sem tulajdonított rendkívüli fontosságot, szerénységéből eredt ironikus-konzervatív világnézete.

Felesége a csapások súlya alatt összeomlott, így a gettót és a deportálást megúszta, a kolozsvári klinikán halt meg. Imádott fiával, aki Budapesten tanult, a nyilasok végeztek. A gettóban már nemigen beszélt: nem volt mit mondania, mert már tudott mindent. Nem felet Wass Albertnek sem, aki azt akarta megtudni tőle, hová helyezte el a kéziratait. Utolsó ránk maradt szavairól – Auschwitzból – Salamon László költő számolt be: amikor találkoztak, azt mondta, hogy tervezi megírni immár „az árnyékos oldalt”.

Mindig voltak, akik becsülték ironikusan szelíd stílusát, derűsen lemondó humorát és megfontolt, óvatos életigenlését, ha „hivatalosan” az elmúlt században nem is igen lehetett népszerű: ugyan mire és hogyan lehetett volna művét ki és felhasználni? Reménytelenül független szellem volt. És ki tudja, hátha egyszer ezt is megtanuljuk értékelni: hátha átvezet majd egyszer minket tényleg mindaz, amit tőle tanulhatunk, a napos oldalra: a szellemi szabadság, a sokszínűség felelős és józan közösségébe, a legigazibb nemzetegyesítéshez.

Halálának pontos dátuma nem ismert, de 56 éves volt, amikor elnyelte a legnagyobb magyar temető.

Kapcsolódó írásunk:
Zsidók a kisebbségi magyarság szolgálatában: Sinkó Ervin

---