Mert kell egy csapat – Mai születésnapos: Sándor Pál, Garas Dezső és Kern András rendezője

Ő a magyar Fellini, az életöröm játékosan szomorú burleszkfilmese, egy komikus kor tragikus hőseinek látnoka. Azoké, akiktől jól megtanultuk, hogy „egyedül nem megy”, hogy „kell, kell egy csapat”. Itt születik, Budapesten, 1939-ben, pár héttel azután, hogy elkezdődik a második világháború.

Megjelent: 2016. október 19. 16:44

„Én nem szeretem a holokauszt-filmeket. A holokausztból nekem jutott a valóságban, a fél családomat kiirtották” – nyilatkozta nemrég.

„Ki az a Hitler?”- kérdezi ezzel párhuzamosan értetlenül Garas Dezső, vagyis Minarik Ede mosodás a Régi idők focija című, Sándor Pál pályájának minden szereplőjét és motívumát mintegy összefoglaló kultuszfilmben (az ihletet egy Mándy-regény adta és Kern is ott van, bár csak a pálya szélén: ő Kövesi, a tartalék). Hát erről van szó, hogy ki a fene az a Hitler, mi a búbánat az egész történelem a Csabagyöngyéhez, az ügyhöz, a csapathoz képest? Sándor Pál hősei a történelembe vetett groteszk, szomorú bohócok – az első nagyjátékfilmfilm címe Bohóc a falon, a csúcspont pedig a Ripacsok háromlábú nadrágba bújtatott Garas-Kern bohócpárja -, akik úgy szállnak szembe a történelemmel, hogy tudomást sem vesznek róla és ha szükségszerűen elbuknak is a „valóságban”, a filmbéli valóságban, azért mégiscsak győznek. A filmek szürreális költészete szolgáltat nekik, a kitaszított, magányos hősöknek igazságot: Minarik elrugaszkodik a pályáról és fölrepül végül, elszáll oda, ahol aztán már végképp teljesen mindegy, hogy ki az a Hitler: ezek a filmek, ennek a végtelenül egységes életműnek a darabjai tulajdonképpen: mesék, modern mítoszok egy-egy eltévedt eposzi hősről, akik körül régen megszűnt már az eposzi rend. A modern regényt útjára indító, búsképű lovag, Don Quijote de La Mancha leszármazottai mind, akit állítólag egy marránus, rejtőzködő zsidó álmodott meg.

Az igazolja végül őket, az építi fel töredékes jeleneteiket, látomásaikat és gegjeiket egységes, sajátos világgá, hogy ezek a kallódó, magányos közösségcsinálók azért megszállottak, mert mégis mélyen hisznek ebben az egészben: nagyon szeretnek élni: ez az erő és ez a vonzalom köti Sándor Pált eltéphetetlenül Federico Fellinihez.

Első pályaszakasza utolsó nagy filmjében, a Szerencsés Dánielben (amely a zsidóság tapasztalatához makacsul, egy egész életművön át hűséges Mezei András regényéből készült) szintén peremvidéken, nem a pálya, de az egész ország szélén állunk 1956 végén, amelynek hétköznapi kiszolgáltatottságát ezúttal egy végtelenül szomorú női clown, Kishonti Ildikó dizőze repíti fel kis jelenetében, amelyben ki-ki számbaveheti, hogy „mit hoztunk az útra, kapitány uram”. A „felrepülés” mellett aztán a tragédia is bekövetkezik.

Sándor Pál majdnem két évtizedes kihagyás után még most, a 77. évében is forgatott egy filmet egy bolyongó csapatról, a vándorszínészekről. Legutóbbi, a Nők Lapjának adott interjújában arról beszél, mennyi mindenkit veszített már el Garas Dezsőtől állandó forgatókönyvírójáig, Tóth Zsuzsáig.

„Ezt a filmet, túl a hetvenen, egyedül csináltam”- ez az interjú utolsó mondata a „kell egy csapat” és az „egyedül nem megy” rendezőjétől.

Isten éltesse a 77 éves Sándor Pált.