„…megáldom őt, hogy nemzetekké legyen és népek királyai származzanak tőle”

A Mazsihisz honlapjának hír és információszolgáltatása most megszakad a szombat ünnepének tiszteletére! A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten: 15:54 óra, az ünnep kimenetele: 17:00 óra.

Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 17:00 óra után.

A Tórából ezen a héten a „Lech-Löchá” (Mózes 1. 12–17.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

„Menj el országodból, szülőföldedről, atyádnak házából azon országba, melyet én neked mutatok.”(12:1). Isten felszólítására ősatyánk szülőföldjét hátrahagyva elindult a megpróbáltatásoktól sem mentes útra, hogy teljesítse Teremtője akaratát.

A Tórából nem, de a rabbinikus irodalomból kiderül Ábrahám gyermekéveiről, hogy az Ur-Kászdimban töltött évek alatt hihetetlen nehézségekkel kellett megküzdenie. Ezek közül a legijesztőbb Nimród nemtelen cselekedete lehetett, aki tüzes kemencébe dobatta Ábrahámot. A Talmud szerint (Peszáhim 118) Gábriel angyal mentette meg a haláltól, aki így szólt Istenhez: „Világ Ura, lemegyek és megmentem a cádikot a tüzes kemencéből. A Szent Áldott Ő válaszolt: Egyedül vagyok a világomban, és ő is egyedül van a világában, úgy helyes, ha az egyedülálló megmenti az egyedülállót”.

„Ez az én szövetségem, amelyet megőrizzetek közöttem és köztetek és magzatod között utánad: Metéltessék körül nálatok minden férfiszemély! Metéltessetek körül előbőrötök húsán és legyen szövetség jeléül köztem és köztetek” (17:10-11).

Ezzel kapcsolatban jegyzi meg a Talmud: „A brit mila jelentősége felér az összes többi tórai parancsolat jelentőségével”.

Főszereplőnk nem éppen fiatalon kapta a parancsot, hogy teljesítse a micvát, hiszen írva van: „És Ábrahám kilencvenkilenc éves volt mikor körülmetéltetett előbőrének húsán” (17:24). E pászukkal kapcsolatban azt a kérdést teszik fel mestereink, hogy miért nem hajtotta végre Ábrahám a brisz micváját mielőtt azt parancsba kapta volna? Hiszen több micvát is úgy teljesített, hogy nem kapott rá külön utasítást.

Rabbi Iszráel magyarázatában a Talmudot idézi: „Nagyobb a parancsba adott micva (teljesítésének) értéke annál, melyet nem adnak parancsba”. Ezt tudta Ábrahám is, ezért várt, hogy a briszt, mint Istentől kapott parancsolat hajthassa végre. A másik fontos érv az, hogy a milá az Isten és ember közti szövetségnek a jele, és az Örökkévalóval csak akkor lehet megkötni a szövetséget, ha arra utasítást ad.

„Beecem hájom – vagyis ezen a napon metéltetett körül Ábrahám és fia, Ismael” (17:26). A midrás (Midrás Tannaim 32:48) szerint a „beecem hájom” kifejezés arra utal, hogy délben zajlott le az első (két) brisz, holott pontosan Ábrahámtól tanuljuk, hogy Isten parancsolatainak végrehajtásakor sietséggel kell cselekednünk, hiszen a Tóra írja Ábrahámról, hogy ha micvát kellett teljesíteni, akkor „korán reggel kelt” (1Mózes 22:3), ebből következően jobb lett volna reggel sort keríteniük a körülmetélésre is.

Miért nem mindegy? A válasz röviden: Ábrahám arra törekedett, hogy a történelem során első esetben végrehajtott micva a lehető legszebben legyen végrehajtva, ami esetünkben a legnagyobb közönség jelenlétét jelentette. Miért? Mert a parancs születésének hajnalán fontos volt, hogy sokan lássák a végrehajtását, erre pedig a deli órák alkalmasabbak, mint a reggeliek.

Nem csupán a micva született azon a napon, hanem talán egy új eszme is, a hiddur-micva, ami nem más, mint a „vallási parancsolatok esztétikai dimenzióval kiteljesített” végrehajtása.

„Málki-Cedek, Sálém királya kenyeret és bort vitt ki, ő a felséges Isten papja volt” (14:18). Sálém városát napjainkban Jeruzsálemnek nevezzük.

Bölcseink úgy vélik, hogy a Jeruzsálem elnevezés a Málki-Cedek által adott Sálém, és az Ábrahám által adott „HáSem jire” (az Örökkévaló lát, 22:14) elnevezések kombinációja. Mestereink szerint e két név reflektál a névadók eltérő világlátására. Szerintük Málki-Cedek nem volt más, mint Noé Sém néven ismert fia, aki igaz ember volt, de a szellemi fejlődés lehetőségéről önként lemondott, magára „sálém”, azaz teljes emberként tekintett.

Helytelen döntés, az Ábrahámot követők felfogása szerint a fejlődésre való állandó törekvés a legfontosabb feladatunk földi létünk során, hiszen az Örökkévaló mindent és mindig lát.

„Áser bárá E-lokim láászot” – a teremtés befejezésekor olvastuk – a péntek esti liturgiában is szereplő – mondatot, és általában úgy fordítjuk, hogy a hetedik napon nyugalomban van az Örökkévaló minden munkájától: „amelyet teremtett Isten, és alkotott”. A vers úgy is fordítható, hogy „amelyet alkotásra teremtett Isten”, ami jelzi, hogy a Teremtő elvárja, hogy legyünk részesei világunk állandó újraalkotásának.

Egyes mestereink szerint a brit mila is ennek a kötelességnek a része. A Hinuh magyarázata szerint az előbőr fölösleges része a testnek, és a Tóra szövegéből azt tanuljuk, hogy az előbőrtől (orla) való megszabadulás révén fejezzük be a teremtés művét.

A midrásban olvashatjuk, hogy Rabbi Ákivá miként válaszol a provokatív kérdésre, amely azt firtatja, hogy „Ha a Szent Áldassék akarja milát, akkor a gyermek miért nem körülmetélve jön ki anyja hasából?” A válasz így hangzott: „Hogy érdemeket szerezzünk a micva végrehajtásával”. Isten nem teljesen befejezetten teremtette meg a világot, hogy társaivá válhassunk annak tökéletesítésében, megjavításában. Ebben minden embernek egyénre szabott feladata van, a zsidó fiúkat a körülmetélés vezeti be hagyományaink világába, egyben előkészíti őket a parancsolatok gyakorlására, és örökre emlékezteti, hogy kinek tartoznak.

Darvas István rabbi / OR-ZSE