Man Ray, az első zsidó avantgardista

---

manray.jpg

Még beszélni sem szeretett életének első évtizedeiről, annyira csak az új érdekelte: a jövőt kereső avant-garde, vagyis előörs tagja volt, a század legfontosabb avantgard művészeinek egyike. A Man Ray természetesen felvett név, Emmanuel Radnitzky néven született 126 évvel ezelőtt Philadelphiában. Munkás édesapja egy ruhagyárban dolgozott és ezen felül még otthon is vitt egy kis üzletet New Yorkban, ahová Emmanuel, becenevén Manny gyerekkorában költöztek. Édesanyja ruhákat tervezett és varrt a gyarapodó, de szűkösen élő családnak maradékanyagokból: alighanem itt tanulhatta el, az eltitkolni vágyott szülői házban Manny a patchwork, a kollázs, a merészen avantgarde átcsoportosítások, keverések technikáját, ahogy a szülei gépei-eszközei is gyakorta felbukkannak munkáiban.

A család nemsokára Radnitzkyről Ray-re változtatta vezetéknevét, részben azért, hogy jobb eséllyel kerülhesse ki az antiszemitizmust, Manny azonban még tovább ment és lerövidítette keresztnevét Man-re, vagyis, egyszerűen, emberre. Ez annál is radikálisabb szakítás, mint amilyennek elsőre látszik: ember akart csak lenni művészként, művésznevén és nem zsidó. És még csak nem is amerikai. Miután egy 1913-as kiállítás őt is megismerteti az európai modernizmussal és személyesen az Amerikába érkező Marcel Duchamp-mal is, rájön, hogy az őrülten pörgő, dinamikus város, New York maga a dadaizmus és nem tűr meg versenytársakat” – ezért tér vissza Európába, telepedik le Párizsban, a Montparnasse-on. Hogy szürrealista, dadaista művész lehessen. Mindennel kísérletezik és mindennel foglalkozik: csinál pár perces rövidfilmet, szobrot és „rayogramot”: különböző tárgyakat helyez fényérzékeny papírra és ezek megvilágításával, fényképezőgép nélkül állítja elő fény-műveit. Az elnevezés természetesen saját „konstruált” vezetéknevére utalt, a Rayre, vagyis fénysugárra. Nagyon vigyázott rá, hogy soha ne lehessen valamiféle „stílusa”, vagyis soha ne merevedjen bele semmibe, mindig újjászülethessen a változó korral, a robogó modernitással együtt: hogy ne legyen semmiféle művészi „identitása”, villámgyors, megfoghatatlan „fénysugár-ember” maradjon. Azért, hogy megéljen, sztárkollégáiról, barátairól, Picassóról, Hemingwayről, Gertrude Steinről készített portréfotókat, ezek lettek aztán a legnépszerűbb alkotásai.

Amerikába Párizs náci megszállása után kell visszautaznia: zsidósága miatt tér vissza oda oda, ahonnan „csak-zsidó” mivolta elől menekült. Hollywoodban is hírességek fotózásából és divatfényképezésből tartja fenn magát, úgy látja, hogy ez csak kényszermegoldás „egy frusztrált festő számára, aki nem tudta eladni a képeit”.

A háború után, amint tehette, visszaköltözött Párizsba új feleségével, a szintén zsidó táncossal, Juliet Brownerrel, itt élt immár haláláig. Szülei eljöttek Oroszországból az új világba, Amerikába, és ő úgy kezdett új életet, hogy visszatért újra a vén Európába, Párizsba. Otthagyta a dadaista New Yorkot, hogy maga lehessen dadaista. Visszaemlékezéseit 5 éve meg lehetett hallgatni a New York-i Zsidó Múzeum róla szóló kiállításán, itt fedezte fel egy zsidó képzőművész, hogy Man Ray, akit még soha sem hallott beszélni, épp ugyanazzal a jellegzetes New York-i zsidó akcentussal artikulál, és éppen úgy is fejezi ki magát néha, mint a nagymamája. Ray is azért ment Párizsba, mert „érdekes emberekkel akart megismerkedni”. Ő a modernista művészelitet, a század legnagyobb elméit értette ez alatt, amíg a nagymamája a miami nyaraláson megismert nyugdíjas iskolaigazgató-helyettest, de a szóhasználat és a hangsúly ettől még azonos volt.

A „tanulság” talán az, hogy az ember igenis bárhol és bármivé lehet, amit csak fantáziája és eredetisége lehetővé tesz számára, de azért a múlt és az eredet anyagdarabjai, szövetmaradékai mindig bele fognak szövődni élettörténetünk furcsa patchworkjébe vagy kollázsába.

---