Mai szülinapos: Marilyn Monroe, Garbo, Audrey Hepburn és a világ legnagyobb rendezője

---

A nagy zsidó történetek úgy kezdődnek el, hogy egy kedves, jóravaló zsidó fiú nem fogad szót az anyukájának. Ez a hallatlan fejlemény játszódott le a későbbi Lengyelországban született „Billie” és a családja között, a makacs srác nem akarta átvenni szüleitől mindenüket, féltett kincsüket, az édességboltot. Ehelyett Bécsben nem fejezte be iskoláit, Berlinben táncolt és forgatókönyveket kezdett írni, ami nem rendes megélhetés és komoly ember nem is foglalkozik olyannal. Nem úgy Billie, aki igen, de átmozgató edzésként még dolgozott kicsit egy bulvárlapnak is, mint sportriporter és bűnügyi tudósító. Elfajzott link volt, akiért nem adtunk volna egy lyukas garast sem, hogy viszi valamire. A legjobb időben indította el karrierjét a német filmiparban, 1931-ben, de egy idő valahogy nem látott magának jövőt Németországban, gyorsan összerakott egy filmet ott is, aztán ment tovább Hollywoodba, ahol a becézett Billieből hivatalosan is Billy lett. Körbenézett és kipofozta, amit maga körül talált. Elsőként megmutatta Greta Garbonak, hogy kell mosolyogni, „Garbo nevet”, hirdették a Ninocska reklámjai. Ez új fejezet volt az elragadó színésznő életében és ez volt Billy Wilder első nagy sikere is új országában.

Azután jöttek sorra a ragyogóbbnál ragyogóbb filmek, páratlan feszültségteremtő erővel, karakterrajzoló kedvvel, mindegyik úgy von be, mintha a saját életünkről lenne szó: minden kis részletében a régi iskola. Azt akarja, hogy szórakozz és figyelj. Nagyon értett a krimihez és a vígjátékhoz, alighanem az egyik legjobb krimit csinálta meg Agatha Christietől elindulva, A vád tanúját, Marlene Dietrich főszereplésével, amely után az ember perceken át nem tér magához. Lebilincselő, szellemes és brutálisan kíméletlen. Minden jelenet két-három újabb csavar, a logika és a beleérzőképesség kettős mozgatása. Az emberben lakó démoni bonyolultság hatalmas drámája, amelynek minden perce mulatság és kibírhatatlan feszültség is.

Ott van Sabrina története még Audrey Hepburnnel, aki a szemünk láttára alakul kislányból hatalmas, vonzó, lélegzetelállító színésznővé egyik képről a másikra.

A szenvedélyről, erőnkről és gyengeségünkről sejtett többet, mint bárki más a glóbuszon. Ez a legalapvetőbb vonásunk, de nem ismerjük. Az az egésznek a kulcsa, hogy nem ismerjük. Nem tudjuk, kik vagyunk, azt hisszük, hogy a meggondolásaink vezetnek, pedig a szenvedélyeink. Szerelmeseket, hivatásuk mániásait, bűnözőket. A tébolyult szerelem hatalmas, kétségbeesett és felszabadult vígjátékát, a Van, aki forrón szereti-t is ő rendezte Marilyn Monroeval, Jack Lemonnal, kedves színészeivel és Tony Curtisszel. A pénz felé hajtó szenvedély a két csóró zenészt motiválja, a maffiát ugyanez még sokkal nyersebben, továbbá a hatalomvágy, amely Lemontól és Curtistől idegen, Virág, Monroe tartozni szeretne valakihez, a lánynak öltözött fiúba, Lemonba szerelmes milliomost is a szerelem fűti és mindenki rosszul választja meg pusztító érzelmei vágyát. Hullanak is sorban a színen a kissé vérfagyasztó vígjátékban, azonban a lelkesedést ez nem hűti. A folyton idézett, a világörökség részévé váló utolsó poénban Jack Lemon elmondja rajongójának, hogy ő nem lány, de a lángoló pénzeszsák nem jön zavarba: senki sem tökéletes, vonja le higgadtan és belátóan a következtetést. Ez Billy Wilder filozófiája. Mindenki szerelmes és senki sem abba a személybe vagy hivatásba, vagy feladatba, amelyikbe kéne. Persze, ez a legalapvetőbb vígjátéki alapképlet, csak nagyon nehéz hihetően megcsinálni, hogy ne legyen unalmas és mesterkélt.

Wilder filmjeinek ez az alapképlete, hogy az egyik lehetőség az, hogy megtalálod azt, akit imádnod kell, a másik lehetőség az, hogy meghalsz. Jack Lemon ugyanezt csinálja újságíróként is a Szenzáció című filmben, egy kései krimivígjátékban, mert úgy dönt, hogy elege van a Walter Matthauból (minden közös filmjükben ez az alapállás), aki a főnöke az újságnál és úgy dönt, hogy megházasodik és otthagyja a bűnügyi újságírást, aztán jön egy érdekes gyilkossági ügy és a szökés az utolsó este, a vélt elkövető keresése. És mind tudjuk már az elejétől fogva, hogy Jack Lemon nem fog megházasodni végül, mert az igazi szerelmeit kell választania, a hírlapot, a leadást, a stresszt, a cigarettafüstöt és Walter Matthaut. Mert a saját vonzalmai elől, bármilyen elkeserítőek is, nem menekülhet a kitörni vágyó. A szerelem és a tehetség ugyanaz és mindenkinek kijelölt Isten valamit, ami a dolga, tehetsége, őrülete. Wilder tudta és poénkodott a vergődésünkön. Tetszett neki, hogy mind így szeretjük ezt az értelmetlennek tűnő, aztán pont emiatt értelmessé váló életet.

A filmezést nem tudta abbahagyni, nagyon sokáig jól csinálta, aztán a végén már nem kellett. Hosszabb ideig volt a csúcson, mint bárki, csak ahhoz nem volt elég hosszú ez az idő, hogy megnyugtassa, csillapítsa a szerelmét. Amennyiben csak egyetlen híres zsidó járt volna ezen a világon, Wilder, már akkor büszkék lehetnénk arra, hogy mi is az ő retyerutyája vagyunk. Legyen áldás az emléke.

---