Mai születésnapos: Stefan Zweig, az egykori Monarchia zsidó szerelmese

---

Gazdag zsidó polgári családba született Bécsben, 1881-ben, édesapja textilgyáros, anyukája egy bankárcsalád lánya volt. Egy olyan világban nőtt fel, amelynek nemzetekfelettiségéért a hadsereg, az uralkodóház és a katolikus klérus szavatolt, és az lett belőle, ami oly sok sorstársából: sorsának és hazájának hálás, asszimilált zsidó világpolgár.

Merőben 19. századi eszmék örököse volt: a haladásban és a fokozatos felvilágosodásban, az embert boldogító tudományban hívő liberális humanista, aki a szó, a világos stílus erejével akart íróként nevelni. Jeles emberekről írt népszerű portrékat és nem kevésbé népszerű elbeszéléseket és regényeket. Barátja volt az osztrák zsidó literátorok és entellektüelek krémje: Arthur Schnitzler, a szerencsétlen életű, a Monarchia iránt még erősebb, bár kissé ironikus nosztalgiát tápláló Joseph Roth és természetesen Sigmund Freud. Összebarátkozott Theodor Herzl-lel is, de a cionizmust elvetette. Sokat foglalkozott írásaiban is a zsidósággal, de semmilyen nacionalizmusért nem tudott lelkesedni. Az első világháborúban villámgyorsan pacifistává vált és a két világháború közötti évtizedekben a világ egyik legnépszerűbb írója volt.

Aztán a középkorú Zweig szemei előtt rohamtempóban kezdett elsötétülni a világ: a ’30-as évek a liberalizmus véglegesnek tűnő bukását vetítették előre, a győztes totalitarizmusok elárasztották a kontinenst és a világot. Zweig némi bolyongás után végleg elhagyja a földet, amelyhez egész élete, kultúrája, öröksége köti: Ausztriát, majd Európát. De nincs maradása Angliában sem, Dél-Amerikába menekül élete és ideáljai megsemmisülése elől, ahol tisztelet övezi és biztonságban élhet. De innen, a távolból sem képes végignézni egész világa – bizonyos értelemben, ezt jól tudta – végleges pusztulását.

Világpolgárként akart élni, de csak száműzött lett, egy elsüllyedt világ hercege, akinek a birodalma azelőtt megsemmisült, hogy igazán birtokba vehette volna. A civilizáció helyét átvette a barbarizmus, a náci csapatok diadalmas előrenyomulása: ők voltak immár otthon Európában és Ausztriában, azok akik elégették az ő könyveit. „Egész életem egy tévedés volt, egy rossz álom, amelyből túl későn ébredtem fel” – írta mintegy búcsúzóul. Befejezte még életrajzát, a beszédes című A tegnap világát, aztán 61 évesen befejezte élettörténetét is: önként távozott a világból második feleségével. Holtukban egymás kezét fogták, egyes-egyedül ők maradtak egymásnak.

Stefan Zweig túlélhette volna a nácizmust, de nem akarta túlélni. Nem akart olyan világban élni, amelyben a nácizmus valósága lehetséges. Reményeinek végére ért és követte saját, elsüllyedt világát. Utolsó műveinek egyike, a Sakknovella és A tegnap világa beszámolója azonban bizonyosan megtartják még jó darabig emlékezetünkben az embert, aki egy elsüllyedt Atlantisz hűséges zsidó, kozmopolita állampolgáraként és 135 évvel ezelőtt látta meg Isten és az Osztrák-Magyar Monarchia napvilágát. Legyen áldás végtelenül távolinak tűnő emléke.

---