Mai születésnapos: Pilinszky János, aki feltámasztotta a Holokausztból a kereszténységet

„És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.” (Pilinszky János: Harmadnapon)

A „diadalmas egyház” győztesen uralkodott a világ jelentős részén, hosszú időn keresztül, miközben a megfeszített, a testi szenvedésbe alámerülő, alázatos Istenfiú, a szelíd galileai vándorprédikátor áldozatát hirdette. A kereszténység Istene a szenvedés Istene, szenvedése által váltott meg bennünket bűneinktől. Hozzá, a Fiúhoz próbált visszatalálni Pilinszky János is, a század legnagyobb magyar katolikus költője, aki saját szemével láthatta 1944-45-ben, katonaként, hogy magában a teremtett világban szinte semmi nem utal Isten gondviselésére.

Hogy Istenben mindennek ellenére kell hinnünk, mégis: az ember elveszett a világban és idegen, de mégis Istenhez tartozik, aki részt vállalt a szenvedéséből, megosztotta vele a teremtményiség fájdalmát. Furcsa módon éppen a Holokauszt vezette őt el végleg Jézushoz. A botrány volt, a létezés botránya, amely feltárta előtte a szentség lehetőségét. Ő volt az, aki a holokauszt tapasztalatát a legradikálisabb beépítette kihagyásos, mindig az elhallgatás közelében járó, vékonyka terjedelmű költői életművébe, amely az idő előrehaladtával egyre szűkszavúbbá vált:

„Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.

Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.” (Költemény)

A „költemény” minden civilizációs bizonyosságunkat visszavonja, a költészetnek Auschwitz után újra kell alapítania szerinte a nyelvet. Ezzel kísérletezett egy Istentől elhagyott világ költőjeként, számbavéve, mi az, ami megmaradt. És egyre inkább arra jutott, hogy az embert az Istentől megfosztott reménykedés, vagyis a hit teszi emberré. Az Istentől elhagyott világ magányának tömör összefoglalása egyik leghíresebb verse, a Négysoros.

„Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”

Hatvan évesen halt meg, váratlanul, a második infarktusában. Az ő versei gyakorolták a legerősebb hatást a József Attiláé mellett a magyar költészet köznyelvére, kezdő költők sorain máig a kettejük hangja üt át szinte mindig, jól felismerhetően. A velünk együtt szenvedő, meggyilkolt és feltámadott Isten vigasza pedig, amelyet a versei elhoztak nekünk, talán tényleg az egyetlen lehetséges vigasz.

---