Mai születésnapos: Nadine Gordimer, Nobel-díjas író, Nelson Mandela harcostársa

---

Nadine Gordimer órás édesapja a szegénység elől menekült Litvániából egészen Dél-Afrikáig, ott találkozott a szintén zsidó, londoni eredetű édesanyával. Az írónő emlékei szerint szülei házassága meglehetősen boldogtalan volt, anyja sosem érezte magát otthon a Johannesburg közeli bányászvárosban, apja mellett és legfőbb vigasza szerinte szívbeteg kisebbik lánya volt, akit a széltől is óvott, egy idő után még az iskolából is kivett.

„Azt gyanítom, hogy időről-időre beleszerethetett más férfiakba” – mesélte 60 évesen, egy 1983-as interjúban a Paris Review-nak, de, tette hozzá „nem is álmodhatott egy igazi viszonyról”.

A kislány imádott táncolni, azt képzelte, balerina lesz, de anyja eltiltotta a mozgástól. Nadine Gordimer szerint, aki íróként egyre jobban érteni vélte az anyukáját, jól érezhetően elsősorban a doktor iránt érzett önmagának sem bevallott vonzalmat, ezért is volt fontos neki, hogy legyen egy beteges gyereke, akihez állandóan kihívhatja.

Kortársaitól elzárva a könyvek szereplőiben volt kénytelen a társaságát megtalálni, így szokott rá az olvasásra és így vált korán, már tizenévesen publikáló íróvá.

Ez az időszak megtanította figyelmi mások, tőle alapvetően különböző emberek problémáira, az együttérzésre, de megtanította a kívülállásra is, ami nélkül nem lehetséges íróvá válni. Ezért tudta magában elválasztani mindig az aktivistát a művésztől, még akkor is, ha könyveinek témája is jórészt a fekete többség elnyomása volt.

„A kívülállás és a bevonódás közötti feszültség tesz íróvá. Ezen a ponton lehet belépni az irodalomba” – vallotta.

Nem valamiféle ideológiai elköteleződés miatt foglalkozott az apartheiddel, hanem azért, mert ez vette körül, ez alakította szereplői életkörülményeit, ez befolyásolta leginkább vonzalmaikat és döntéseiket. Hiába nem volt politikus író, ha nem akart hazudni, akkor nem kerülhette ki mindezt, hazája erkölcsi dilemmáit és lélektani terheit az apartheid alatt és után. Enélkül semmit nem érthetett volna meg azoknak az embereknek az életéből, akikhez tartozott.

Számos könyvét hosszabb-rövidebb időre betiltották Dl-Afrikában, de őt magát nem bántották, részben azért sem egy idő után, mert a világhíre megvédte. Ugyanakkor bújtatta a rezsim által üldözött politikai ellenállókat, nagymértékben közreműködött Nelson Mandela híres védbeszédének, a 20. század egyik legnagyobb hatású szónoklatának megírásában, amely a híres sorral végződött: „kész vagyok a halálra”, egy igaz meggyőződés, feketék és fehérek egyenlőségének védelmében. Arra használta fel írói hírnevét is, hogy a nemzetközi közvélemény figyelmét újra és újra az apartheidre irányítsa.

Amikor Mandela 1990-ben kijött a börtönből, Nadine Gordimer volt az elsők egyike, akiket megkeresett. Amikor szövetségesei – az apartheid idején és utána is – kétségbe vonták őszinteségét, mondván hogy a feketék életéről és küzdelmeiről csak egy feketének van joga beszámolni, mert a fehérek támogatása csak értetlen és atyáskodó lehet, joggal hívta fel rá a figyelmet, egy igazi író tapasztalatával, hogy sok minden van, amit egy jóindulatú kívülálló jobban tud rólunk, mint mi magunk.

A Nobel-díjat éppen 25 éve, 1991-ben kapta meg azért, mert „lenyűgöző írásai révén tett hatalmas szolgálatot az emberiségnek”.

Elmúlt 90 éves, amikor tavalyelőtt meghalt Johannesburgban.

---