Mai születésnapos: Kertész Imre, a magyar történelem egyik legszenvedélyesebb krónikása
Élt egy ember az ’50-es, ’60-as évek Budapestjén, viccelődött az éjszakában, a Lukácsban úszott hajnalban és ügyes operetteket írt. Senki sem tudta, kicsoda valójában. Ő is erre a kérdésre kereste a választ egész életében.
Auschwitzra úgy gondolunk, mint valami gigantikus kisiklásra, rémes tévedésre, amelynek nincs előzménye és folytatása sem lehet, 1945-ben egyszer és mindenkorra véget ért.
Kertész Imre szerint viszont nem kivétel, hanem civilizációnk egyik szükségszerű kifutása. Egy olyan civilizációé, amelyben rejtetten mindenütt az elnyomás és alávetés erői munkálnak. A szülők „nevelő” igyekezetében, a nagybácsik és az iskolaigazgatók „életre felkészítő” okosságaiban, a latin közmondások igézetében és a hitben, hogy az angolszász szövetségeseknek fontos a magyar zsidóság, hogy a magyarok ezt úgysem hagyják, és hogy a németek azért mégiscsak kultúrnép.
A civilizáció arra szolgál, hogy a mindennapi Auschwitzokat szépen eltakarja. Ezzel próbálkozott, így próbált élni a felszínen az a kisfiú, majd fiatalember is, aki jól figyelt, amikor kint járt Auschwitzban és Mauthausenben és nem is felejtette el mindazt, amit látott. Elmerült az ’50-es évek Budapestjének sötétjében, ahogy később a Kádár-rendszerben is, nem lázadt, nem ütközött, néha jól is érezte magát: nevetett és kártyázott. És közben élte a létező szocializmus belső száműzetésében az igazi, a saját életét egy kiváló asszonnyal szoros szövetségben. Hosszú-hosszú évek munkájával megírta a Sorstalanságot, egy kisfiú fejlődésregényét a koncentrációs lágerekben. Azt, ahogy egy világbéli hontalan e táborrendszer állampolgára lesz. Ahogy elfogadja azt a világ magától értetődő rendjének. Mert, úgy tűnik, az is. Aki épp ezért nem tud igazán hinni a felszabadulásban sem.
Kertész Imre valójában a magyar történelem egyik legszenvedélyesebb krónikása volt, miközben lényegében nem történelmi, hanem örök kérdésekkel foglalkozott: a szabadság, vagyis az önazonosság lehetőségeivel, vékonyka ösvényeinek fellelésével és bejárásukkal. És mégis, ha végignézzük, a Sorstalanság a magyar holokauszt, a Kudarc az ’50-es évek, Az angol lobogó 1956 regénye, élete utolsó éveiben pedig azzal foglalkozott, milyen távlatai vannak a világnak, a politikai szabadságnak a kelet-európai rendszerváltások után. Nem látta őket túl bíztatónak.
Éleslátása azonban nem jelenti, hogy – ahogy ő állította egy helyütt, kissé ijedten – ne volna az írásaiban szeretet. Végeredményben csakis erről beszélt: a szeretet lehetőségeiről, mindennek ellenére. A Valaki más című esszékönyv végén áll vallomása első feleségéhez, akivel kétségbeesett szövetséget kötöttek egymásra találva egy szörnyűséges világban: a kétségbeesett, árván maradt gyengédség megrázó sorai, amelyek szinte ismeretlenül is műve legszebb részéhez tartozik. Nagyon vágyott a művészet kíméletlen, tiszta és felemelő igazságára és Wagnerben, Camusben, Kafkában meg is találta – az ő követőjük volt.
Az első magyar irodalmi Nobel-díjas egyike volt 2016 első nagy halottainak, mert idén aratott közöttünk a halál. Műve nagy esély az egyéni és a magyar közösségi önismeret számára is, olyan esély, amelyre különösen rászorulunk mostanában.
Pészah 5786 / 2026: Hol kapható az ünnepi macesz? – Helyszínek és választék
Pészah 5786 / 2026 – Ünnepi széderesti menüválaszték
