Mai születésnapos: Faludy György, az utolsó nemzeti költő

---

Még huszonéves a Fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségiző, Európa számos jeles egyetemén megfordult Faludy, születési nevén Leimdörfer György, amikor megjelenteti legendás Villon-fordításait. A kötet kiérdemli a közönség azóta sem szűnő rajongása mellett a kollégák heves ellenszenvét is, például a franciás műveltségű Radnóti Miklós intenzív utálatát. A versek gyakran csak meglehetősen lazán kötődnek az eredetihez, rímeik fülbemászóak, színeik végtelenül harsányak és a közönség, immár ki tudja, hány nemzedék óta, olyannak ismeri Francois Villont, amilyennek ezek a felejthetetlen átírások mutatják: ezek a ballada-refrének senkit nem engednek el, aki egyszer is rájuk pillant. Sem előtte, sem utána nem írtak még ekkora költői tudással hatásvadász slágereket Magyarországon.

„A földbe térünk mindahányan,/s az évek szállnak, mint a percek,/ véred kiontott harmatával/ irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”- áll a Haláltánc-ballada refrénjében. És ott van a később prófétainak bizonyult sor, amely végképp világossá teszi, hogy az egészet nem Villonról, hanem saját magáról írta: „én, aki megjártam mind a hat világot/ megáldva és leköpve mindenütt”. Tényleg megjárta, többször is az elkövetkező évtizedek során.

A háború előestéjén, amikor Magyarország felett már kezd elborulni az ég, elhagyja hazáját, Párizsba megy, ahol a nácik érkezésig hátralévő években még egyszer, utoljára összeszalad Európa hontalanná tett „haladó” értelmisége, „a Föld söpredéke”, ahogy Arthur Koestler (születésnapi köszöntése itt) mondta. Innen Marokkóba megy tovább, mint a Casablanca hősei, így jut Amerikába, ahol jelentkezik a hadseregbe harcolni a nácik ellen. Így kerül el a csendes óceáni szigetvilágba. Húgát eközben Pesten a nyilasok a Dunába lövik.

A háború után hazajön, hogy segítsen felépíteni a demokratikus Magyarországot, megjelenik Zsolt Béla Haladás című lapjában, dolgozik a Népszavánál. Reméli, hogy nyílik végre némi tér annak a baloldali beütésű, a polgári radikalizmushoz húzó liberalizmusnak, amelyhez ifjúkori vonzalmai és Mesterei vezették el: ehelyett jött a sztálinizmus, ő pedig nemsokára az Andrássy út 60-ban, majd Recsken találja magát és egészen Nagy Imre első miniszterelnökségéig ott is marad: „Ezerszázan fekszünk a recski mészben,/ ha nem te jössz ötvenhárom nyarán/ s adsz mindnyájunknak életet. Így lettél/ apám után apám” – írta később a meggyilkolt miniszterelnökről.

A táborban tanít, szaval, a klasszikus műveltség erejével tartja életben önmagát és gyorsan köre gyűlő híveit: nem csak romantikus csavargó-költő, de humanista is, aki mélyen, makacs, Auschwitz századában korszerűtlen hittel hisz a felszabadult szellem erejében.

Példaképe Villon, a csavargó mellett, a könnyed, érzelmes szellemesség költője, Heine és a pajzán, gyakran trágár életöröm tudós szerzője, Francois Rabelais. Az ő művének egy részét is lefordítja-átírja. Aztán, ’56-ban, újra elmegy, ezúttal Londonba, majd Kanadába. Megírja nagy, Recskre „fókuszáló” életrajzi regényét, a Pokolbéli víg napjaim-at, amely világsiker lesz, de magyarul nem lehet kiadni szinte a rendszerváltásig. Aztán a könyv nyomában ő is hazatér a rendszerváltás előestéjén: összesen négy évtizedet tölt külföldön abból a kis híján száz évből, amely megadatott neki, de mindig, azonnal hazatér a szabadság első jelére, legkisebb fuvallatára is. Itthon immár nem csak költő, de nemzeti dalnok és köztiszteletben álló pátriárka: az utolsó költő-sztár, ikon és legenda.

A szörnyű századon átívelő, rabelais-i életerő, derű és humanizmus tanúja volt itthon már puszta létével is az aggastyán, aki minden látott, a haláláig szerelmes bölcs, az utolsó romantikus nemzeti költő Magyarországon. Szeptember elsején múlt tíz éve, hogy hosszú tartózkodás után, fáradtan, az élettel betelve búcsút intett ennek a világnak. Ma lenne 106 éves.

---