Mai születésnapos: Elie Wiesel, aki ébren tartotta a világ lelkiismeretét

Egyszerre volt a szinte nyom nélkül eltűnt kelet-európai zsidóság egyik leghitelesebb képviselője és az egész nyugati civilizáció ikonja, amerikai világpolgár. Azzal vívta ki a világ figyelmét és szeretetét, hogy „soha nem feledte azt az éjszakát” és azért dolgozott, hogy mi se feledhessük.

Megjelent: 2016. szeptember 30. 12:43

Máramarosszigeten született, otthon, a családban jiddisül beszéltek elsősorban a magyar, a román és a német mellett. Édesapja az irodalom, a világi ismeretek felé nyitotta ki elméjét, édesanyja pedig felfelé, Istenre irányította tekintetét. Három lánytestvére volt, a legkisebbet, Ciporát édesanyjával együtt Auschwitzban gyilkolták meg.

Tizennégy éves sem volt, amikor Auschwitzba került. A megérkezés éjjelére így emlékezett vissza Az éjszaka című főművében:

„Soha nem felejtem azt az éjszakát, a táborban töltött első éjszakát, amely egyetlen hosszú, hétpecsétes éjszakává változtatta életemet.
Soha nem feledem azt a füstöt.

Soha nem feledem azoknak a gyermekeknek az arcocskáit, akiknek láttam a testét füstkarikákká foszlani a néma, szürke ég alatt. Soha nem feledem a lángokat, amelyek mindörökre elemésztették Hitemet.

Soha nem feledem az éji csöndet, amely mindörökre megfosztott az élnivágyástól.

Soha nem feledem a pillanatokat, amelyek megölték az én Istenemet és az én lelkemet, s álmaimat, melyek sivatag arcát öltötték.

Soha nem feledem mindezt, még ha oly hosszú életre ítéltetném is, mint maga Isten.

Soha.”

A mondatok annak az embernek a mondatait visszhangozzák, aki írót csinált Elie Wieselből: a Nobel-díjas francia szerző, Francois Mauriac mondatait, aki mélyen hívő keresztény antifasiszta volt, s aki a halottaiból feltámadó Lázárhoz hasonlította őt, meglátva szemeiben „Isten halálát egy kisgyermek lelkében”. Ő beszélte rá Wieselt, hogy ne hallgasson tovább emlékeiről, hogy beszéljen és szóljon az emberekhez. Ő pedig ettől fogva szólt és nem is hagyta abba a legutolsó pillanatig.

Szólt arról is, hogy csak azért nem engedte magát meghalni végre kisgyerekként, mert tudta, hogy az ő halálát imádott édesapja sem élné túl. Édesapja végül nem élte túl a tábort, ő igen és így életben tudta tartani az ő emlékét és a többi 6 millióét. Mindenkiét és még többekét is: nem volt rest szólni az első világháború alatt meggyilkolt örmények emlékezetéért, a szovjet és az etióp zsidókért, a ’90-es évek népirtásaiban kivégzett bosnyákokért, szólt a dél-afrikai apartheid-rendszer ellen, a szudáni népirtás áldozataiért, az elnyomott kurdok és tamilok érdekében. Nem engedte elfeledni a meggyilkolt zsidókat, mert a népükből való volt, mert szerette őket és azért sem, mert tudta, hogy az ő emlékük nyújt némi védelmet másoknak is: szerette volna, ha minél kevesebb hozzá hasonló gyermek megtört fényű szemében látszik meghalni az Isten. Értünk tette és az Örökkévalóért, az Ő szent nevéért. Bizonyította, hogy a puszta szó igenis félelmetes erejű hatalom. Béke Nobel-díjának átvételekor mondta, hogy „a némaság mindig a kínzót bátorítja, soha nem a megkínzottat. Van úgy, hogy muszáj közbelépnünk. Amikor emberi életek kerülnek veszélybe, az emberi méltóságot fenyegetik, az országhatárok és a nemzeti érzékenységek már nem számítanak”.

George Clooney, aki emberi jogi ügyekben harcostársa volt, nyáron, mikor elvesztettük, azt mondta róla, hogy „volt valaki, aki a vállára vette fájdalmunkat, bűneinket és felelősségünket és évtizedeken át elhordozta”.

Most, hogy lassan három hónapja nincsen már köztünk, kénytelenek leszünk mi magunk tovább cipelni a saját terheinket: az ő példája ebben is segíteni fog. Ma lenne 88 éves, ez az első születésnapja, amelyet nélküle kell ünnepelnünk.