Mai születésnapos: Elfriede Jelinek, a lázadó Nobel-díjas 70 éves lett

---

Bécsben születik, közvetlenül a háború utáni évben, 1946 október 20-án. Vegyész édesapja egy „stratégiailag fontos” üzemben, nélkülözhetetlen munkaerőként kerüli el, hogy megöljék zsidósága miatt; apai ági rokonai nem részesülnek ebben a kitüntető szerencsében, őket elpusztítja a holokauszt.

Jelinek katolikus szerzetesi iskolába jár, kivételes zenei tehetségnek mutatkozik már kislányként is, nagyon intenzíven tanul zenét és játszik is, konzervatóriumban végez. Édesanyjával, aki zenei pályára szánja, feszült a viszonya, ő közvetíti számára a társadalmi elvárásokat, édesapja pedig élete vége felé egyre súlyosabb lelki nehézségekkel küzd. Egyetemistaként ő maga is összeomlik, egy éven át nem tud az utcára menni, ebben a periódusban kezd el írni és írásai tükrözik is ezt a kivételesen figyelemreméltó, zaklatott érzékenységet.

Az anyai ágon katolikus, apai ágon zsidó Jelinek mesterétől, Thomas Bernhardtól azt tanulta, hogy Ausztria maga a képmutatás: a náci múltat mindenki a szőnyeg alá söpörte, fennen hirdetik, hogy amit gondosan letagadunk, az nincs is és fenntartják a derűs, öntudatos hazudozáson alapuló kedélyességet, az örökös posztfasizmus légkörét, amely bármikor újra igazi fasizmussá élesedhet. Elfriede Jelinek ennek az attitűdnek a leírására használja metaforaként „Ausztriát”. Baloldali moralista, kíméletlen társadalomkritikus, akinek szenvedélye abból táplálkozik, hogy – Kertész Imréhez hasonlóan – úgy látja, hogy Auschwitz voltaképpen merőben hétköznapi dolog volt vagy lehet is még. Szerinte ezekből a hazug és elnyomó társadalmi gyakorlatokból hajtott ki közvetlenül és ő is úgy hiszi, hogy Auschwitz után ugyan lehet, de csak Auschwitzra – egy civilizáció mozdíthatatlan csődjére – figyelmezve lehet verset írni bármiről, a szerelemről is, sőt leginkább a szerelemről. A kapitalizmusban ugyanis a szerelem nem más, mint a szenvedélyek áruvá válása, színtiszta hatalmi játszma, a nők rendszerszerű elnyomása. Ez a regényekben nem eseményekből, hanem folyamatos ellenpontozások drámai eseményeinek kibontakozásában mutatkozik meg elementáris nyelvi erővel, az osztrák irodalom legragyogóbb hagyományaiból táplálkozó prózában – ez az irodalmi hűség az ő beszédes hazaszeretete, amelyet szokás tőle jobboldali körökben meglehetősen durván elvitatni Tőle.

A legélesebben akkor konfrontálódik a hazájával, amikor Jörg Haider szélsőjobboldali Szabadságpártja átmenetileg hatalomra kerül Ausztriában a Néppárttal koalícióban: rengeteg hívet és ellenséget is szerez bátorságával.

Az irodalmi Nobel-díjat 2004-ben kapja meg, két évvel Kertész Imre után regényeiért és drámáiért, amelyek kivételes nyelvi erővel tárják fel a társdalom kliséinek abszurdítását és elnyomó hatalmát”.

Jelinek csak annyit fűzött hozzá szabadkozva a hírhez, hogy kiváló honfitársa, Peter Handke jobban megérdemelte volna nála, aki bizonyára csak „pozitív diszkrimináció” okán kapta meg, azért, mert nő – egy elkötelezett feminista szerénysége.

Az átadóra nem ment át, de üzenetet küldött, arra hivatkozott, hogy fél a tömegtől, „agorafóbiája” van. Utálja a protokollt, az intézményesített képmutatást, de udvariatlan sem akar lenni. Szociális fóbiája valójában társadalmi-művészeti érzék, amely eljuttatta oda, hogy kedvesen „visszautasítsa” félig-meddig a Nobel-díjat.

Ausztria szépíró lelkiismerete, a „nélkülözhetetlen munkával” megmenekült, majd lelkileg megroppant holokauszt-túlélő vegyész kislánya, az első osztrák Nobel-díjas író ma töltötte be a 70. életévét. Kívánjuk, hogy bis 120 meg se álljon!

---