Tóramagyarázat: Fináli Gábor

Kedves Hittestvéreink! A szombat szentségére készülve a „Dvár Tóra – Dvár Tájró” tóramagyarázó rovatunkban ezen a héten Fináli Gábor, a Hunyadi téri körzet rabbija osztja meg gondolatait a Ki tiszá – Ki sziszó hetiszakaszról.

Késői axiómák kavalkádja és utóhatásaik

Hetiszakaszunk közepén az aranyborjú bűne áll. Másról is beszél, de a legtöbb magyarázó erre fókuszál, hiszen részben valahol a visszakapott Éden esélyének a lehetősége veszett el. Ádámtól és Évától elvett élet fáját kapta meg a héberek közössége és egyes vélemények szerint magát az halandóságot is elvette a Teremtő. A happy end helyett az újabb bukás következett. 

Az aranyborjú bűnének drámáját sokan sokféleképpen allegorizálták, magyarázták. Sokan kicsinyíteni kívánták a bűn nagyságát, mások enyhítő körülményeket számba véve felmentéseket igyekeztek találni, mondván, hogy senkit sem a bűn elkövetése hajtott. Áron tudta vagy nem tudta, hogy mit csinál. Vagy nagyon is tisztában volt vele és időt, majd mentséget akart nyerni a népnek, hogy kisebb bűnnnel tetézzék lastromjukat; nem is más istent akartak, hanem Mózest akarták pótolni; láttak ilyen alakot a felsejlő isteni trónus egyik oldalában; csak elszámolták a dátumot stb… Mások – kiélezeve és felnagyítva a bűnbeesés jellegét – bátor allegóriákkal élnek, és a népről mint a hüpe alatt hűtlenkedő menyasszonyról beszélnek. A populárisabb olvasatok és magyarázatok tárháza kápráztató, szórakoztató és néha kicsit erőltetett. Az első fogasabb kérdés az aranyborjú körül a kronológia. Vajon ki mit tudhatott és esetleg ki tett engedményt? Mi volt előbb, az aranyború bűne vagy a szentély parancsolata, amiről a korábbi hetekben már olvastunk? Van közöttük ok-okazati összefüggés? A szentély eleve elrendelt intézmény és építmény, vagy amolyan „B-terv”?

Mózes a Tóra átvétele után akár már tudhatta is, hogy mi fog történni, hiszen – egyes vélemények szerint – a Teljes Tant megkapta. Tudta, hogy a pusztai szentélyt – a korszellemnek és a kultusz formanyelvének tett engedményből – aranyból véráldozattal, füstölővel, egy fix helyen, örökletes papsággal fogja szolgálni a Teremtőt, szemben az ősapákkal, inkább egyiptomi, babilóniai  mintára? 

Nincs kronológiai sorrend a Tórában, mondja Rási, a kontrollált tér, a megszabott rítus, visszalépés és amolyan bűntetés (Sforno). Rámbán úgy tartja, hogy dicsőségből és nem egy rossz esemény gyalázata miatt lett elrendelve, már a kezdetektől. A teremtett világ ünnepléseként  mikrokozmoszként gondol rá, ahol a teremtés minden aspektusát, szintjét az ásványoktól, a növényeken át az állatokig képviseli valami – így nála a Mikdás nem javításra szánt intézmény, vagy a saját korának árnyékát átugrani képtelen embereknek tett engedmény. Májmonidész a korábbi pogány világgal való szakítás szimbólumaként veszi, ahol más civilizációk szent állatait (bálványait) áldozzák fel. Hogy a rabbik hogyan gondolkodtak a Miskán elkészítésének szükségességéről, arralegalább akkora hatással volt a sajűt koruk és a lakóhelyük, mint a kezükben tartott hagyomány, de ennél érdekesebb talán, hogy magyarázataik kihatnak arra  is, hogy mit várunk a jövőtől és a messiási kort hogyan képzeljük el. 

Most érekeztünk el az aranyborjú körüli magyarázatok talán legkérdésesebb fejezetéhez, ami egyben a rabbinikus civilizáció egyik, a zsidó többség által manapság kevésbé ismert, de mindent át- meg átszövő magyarázata. Már a Talmud(ok) és midrásgyűjtemények is felvetik, de a teljes átfogó leírását a Zohár, illetve annak luriánusi kabbalamagyarázatai adják, amelyek a hagyományos világképet és gondolatvilágot dominálják. E vélemény szerint az aranyborjú bűnét nem Izrael fiai követték el, hanem a Besálách hetiszakaszban megemlített vegyes sokaság (erev ráv), akik feljöttek Izreaellel Egyiptomból és akiket Mózes térített be és vállalt értük felelősséget.

Ahhoz képest, hogy ez az egy gondolat – ami már több száz évvel ezelőtt átfogó axiomájává vált az ortodox világnak – mennyire bombasztikus, az átlag mai zsidó vajmi keveset tud róla, pedig a vallásos zsidó nép egy meghatározó szegmensét alapjaiban befolyásolja ez a gondolatkör… 

Erev = keverék, ráv = sok, nagy. A magyarázok abban sem értenek egyet, hogy nagyon nagy, vagy nagyon kevert volt. A számuk sem tisztázott. Talán kétszer annyian voltak, mint Izrael gyermekei? De persze, kihez képest? A 600 ezer kardforgatóhoz képest, vagy a teljes közösséghez képest, ami ezen számítások szerint 2-2,5 millióhoz is közelíthetett? Mások azt mondják, hogy ötször, de megint mások úgy tartják, ötvenszer annyian voltak mint Izrael fiai…

Erev ráv körül egy teljes mondakör alakult ki, amely széttöredezve bukkan fel a hagyomány lapjain, de elmondhatjuk, hogy a bibiliai narratívát nagyban megmásítja. A rabbinikus civilizációban önvédelem és cenzúra szerepét tölti be, és a kritikát, kihivást, az ellenzék felbukkanását szinte ellehetetleníti. 

A kollektív jecer hárájaként tekintenek rá. A belső eltérőkre, akik lázadnak a rabbik, a tekintély, a hagyomány, a Tóra ellen, akik nem segítenek, és ha baj van, letagadják zsidóságukat. Manapság is megkapják ezt a lebegtetett bélyeget izraeli, vagy más zsidó politikusok, közéleti személyiség.

A misztika szerint minden nemzedékben jelen lévő, újra és újra akár jó családokban is inkarnálodó erev ráv az idők végén (amit igen sokan a misztikusok közül napjainkra ért) eluralkodik a világban, de főleg Izraelen. Ismertető jelük a lázítás, a Tóra elvetése, a nárcisztikusságból való vallásosságuk és az irgalmatlanságuk. 

Liberális rabbik, baloldali politikusok, bárki, aki nem hódol rendszerüknek és értelmezésüknek, vagy ellent mer mondani, az mind erev ráv. Persze a lebegetett vádnál senki sem megy tovább, mert csak a messiás és egy elvétve egy-két rebe ismeri a lelkeket. Öt kategóriát sorolnak fel arról, hogy kik votlak erev rav tagjai és leszármazottjai: Refáim, Ánákim, Gedolim, Nefilim, Amalekim. A róluk szóló legendákat azért nem lehet félvállról venni mert, a háláchába  is bekerülnek érvelésként, „becsúszó”  hivatkozásként. A kivonuló sokaságról él egy halvány, pozitív megközelítésű verzió is, de sajnos eltörpül a másik, most általam bemutatott verziótól, ez utóbbi szerint ugyanis ők válnak a zsidóság mindenkori bűnbakjaivá. 

A legendák, magyarázatok azzal kezdődtek, hogy ők az egyiptomi elit, a boszorkánysághoz értők, az egyiptomi frivolitást gyakorlók tömege volt, de aztán az egyre bővülő zsidó misztikus irodalom a 976 nemzedék meg nem született lelkeivel azonosítja őket, mások a sátán felesége által szült lelkekként tekint rájuk, akik ott voltak minden kalamjkában, főleg Egyiptomban, s mivel inkarnációval ugrálnak a nemzedékek között, ezért „teológiai trollként” kísérik a választott népet.

Izraeli konzervatívabb rabbik mondogatják, hogy a mai rabbik 80 százaléka, akik engedményt tesznek a modernitásnak, az idegennek titulált gondolatoknak, vagy bármiféle izmusnak, azok mind árulók, ők az erev ráv, a belső ellenség. Kisebbségben vannak azok a magyarázók, akik az erev ráv megváltoztatásában hisznek.

Nem kell ecsetelenem, hogy az egyszerű  bibliai  mondanivalón túl az erev ráv ezen éretelmű megjelenésével a felelősségvállalás etikai eszménye sérül. De erősen felsejlik az eleve elrendeltségnek és a megváltoztathatlanságnak a bibliával szöges ellentétben álló gondolata is.

Az erev ráv ezen – szerintem helytelen – értelmezése rávilágít, hogy a galut, a diaszpóralét és annak megpróbáltatásai – igaz, meggyőződésem szerint vigaszképpen – sokszor eltorzította önképünket és a külvilágról alkotott képünket. A modern korban a neológiától a cionizmusig miden mozgalom

ezen látásmód ellen kelt életre, ennek mondott ellent. Persze, mindenki másképp, más céllal – akár egymásnak is ellentmondva – ezen nyomor alatt képződött, nem ősi axiómáktól hemzsegő világlátás vetette el és küzd, és mond ellene mai napig.

---

Kapcsolódó hetiszakaszok

---