Kérlek, uram ne ródd fel nekünk vétkeinket, amit oktalanul cselekedtünk, és amit vétkeztünk!

A Mazsihisz honlapjának hír és információszolgáltatása most megszakad a szombat ünnepének tiszteletére! A péntek esti gyertyagyújtás időpontja Budapesten: 20:18 óra, az ünnep kimenetele: 21:38 óra.

---

Szombat ünnepén a zsidó népnek vallási törvényei értelmében nem szabad munkát végeznie, beleértve ennek a honlapnak a frissítését is. A frissítések szombat estétől folytatódnak, pár órával az ünnep kimenetele, 21:38 óra után.

A Tórából ezen a héten a „Beháálotcha” (Mózes 4. 8-12.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

Egy gondolat az Heti szakaszból:
„Nem bírom én vinni egyedül az egész népet, mert nehéz az nekem. Ha pedig így bánsz velem, ölj meg inkább, ha kegyet találtam szemeidben, hogy ne lássam szerencsétlenségemet.” (Mózes 4.11:14-15.) Dr. Bernstein Béla fordítása)

Beháálotcha – midőn meggyújtod
(Mózes 4. 8-12.)

„Áron így cselekedett, a lámpa előrésze felé tette föl annak mécseit, amint parancsolta az Örökkévaló Mózesnek”(8:3).

Rási szerint e pászuk Áron dicsőségére van, mert nem változtatott (a parancson). Jogos a kérdés: mi abban a különleges, hogy a főpap úgy cselekedett, „amint parancsolta az Örökkévaló Mózesnek”?

Senkiben fel sem merül, hogy egy cádik, akár csak a legkisebb részletben az isteni előírástól eltérően cselekszik!

A Szfát Emet (1847-1905, a guri rebbe, Jehuda Leib) szerint: „az ember első alkalommal égő lelkesedéssel teljesíti a micvákat, azonban a későbbiekben ez alábbhagy. Áron – miként azt Rási írja – nem változtatott, hanem 39 éven át minden este ugyanazzal a belső tűzzel végezte feladatát, mint az első esetben”.

Más magyarázat szerint Áron a viselkedésén nem változtatott, hanem a megtisztelő feladat dacára, megmaradt annak a békés és szerény embernek, mint amilyen az isteni megbízást megelőzően volt.

„És a nép panaszkodott, visszatetszően az Örökkévaló fülei hallatára; meghallotta az Örökkévaló, fölgerjedt a haragja és égett köztük az Örökkévaló tüze és megemésztette a tábor szélét”(11:1).

Ezzel kapcsolatban írja Rábénu Bahjéj ben Áser: „A zsidó embernek kötelessége, hogy örömmel és a Teremtőbe vetett erős hittel menjen a Szentföldre. Még akkor is, ha az út fárasztó és nehéz, tilos átadnia magát félelemnek, elkeseredettségnek. Isten azért haragudott meg a panaszáradatot hallva, mert annak kiváltó oka a megterhelő út és a nem megfelelőnek vélt élelmezés volt, holott figyelembe kellett volna vennie a vándoroknak, hogy az Örökkévaló utasítását követve indultak el az úton arra a földre, melyet őseiknek ígért.

„És adtam a levitákat, átadva Áronnak és fiainak Izrael fiai közül, hogy végezzék Izrael fiainak szolgálatát a gyülekezés sátorában és engesztelést szerezzenek Izrael fiaiért, hogy ne legyen Izrael fia között csapás, midőn odalépnek Izrael fiai a szentélyhez” (8:19).

E versben öt alkalommal szerepel az „Izrael fiai” kifejezés, ami megegyezik a Tóra könyveinek számával, és ez a tény bölcseink szerint arra vall, hogy a Tóra hangsúlyozni kívánja, mennyire kedvesek számára a zsidó nép tagjai.

A guri Rabbi Jichák Meir teszi fel a kérdést: „Vajon miért egy olyan pászukban utal a Tóra Izrael gyermekeinek kedves voltára, melyben a levitáknak a gyülekezés sátrában végzendő feladatait részletezi? Válasza így hangzik: „e helyen arról olvashatunk, hogy a leviták ki lettek választva a törzsek közül arra, hogy „végezzék Izrael fiainak szolgálatát”. Egy ilyen helyzet feszültségeket szülhet, mivel a többi törzset érzékenyen érintheti, hogy nem ők kapták a különleges felkérést, azonban itt szó sem volt hasonlóról. Ötször említi a Tóra Izrael fiait, mert azt akarja tudatni: Noha öt különálló könyvet foglal magába, mégis együtt alkotják a Tórát, ugyanígy a zsidó nép esetében a kohénok, a lévik és a többi „egyszerű” zsidó együtt alkotnak népet”.

„És felszólalt Józsua, Nun fia, Mózes szolgája ifjúságától fogva, és mondta: Uram, Mózes, tiltsd meg nekik”

(11:28). Rabbi Meir Szimhá (1843-1926) érdekes megfigyelést tett: „az egész Tórában három emberrel találkozunk, akit a Szent Áldott Ő „szolgámnak” nevezett: Ábrahám, Káléb és Mózes voltak e kiváltságosok”.

Amikor Izsák Beér Sevába érkezett így szólt hozzá Isten: „ne félj, mert veled vagyok…Ábrahám szolgám miatt”(1Mózes 26:24). A kémek bűne után olvashatjuk: „Szolgámat Kálebet azonban, jutalmául annak, hogy más szellem volt vele és teljesen járt utánam, őt elviszem az országba, ahova elérkezett és magzata vegye birtokba azt.”(14:24).

Mózest a következőkkel méltatja Isten: „Nem így az én szolgám, Mózes; egész házamban meghitt ő”(12:7). Tisztán látható, hogy a más kontextusban akár dehonesztálónak ható kifejezés minden esetben az érintettek dicséretére szolgál.

Erre a tényre építette Rabbi Meir Szimhá kommentárjának második részét: „Ábrahám, Káléb és Mózes azért váltak érdemessé arra, hogy Isten a szolgám elnevezéssel illesse őket, mert soha nem neveztek egy embert sem „uramnak”. Nem így Józsua (az idézett pászukban), vagy Áron (2Mózes 32:22), az Aranyborjú vétke után) akik legalább egy alkalommal bizonyíthatóan uramnak neveztek egy másik embert”.


„És Mózes kiáltott az Örökkévalóhoz, mondván: Isten, kérlek, gyógyítsd meg őt!” (12.13). Mestereink között egyesek a röviden, míg mások a hosszan mondott imát részesítették előnyben, többek között a Hátám Szófer is. Egyszer egy kortársa úgy gondolta, hogy eljött az ideje a Mester okításának és a következőkkel fordult hozzá: „hosszantartó imádkozásod azzal jár, hogy csökken a Tóra tanulmányozására rendelt időd.”

A Példabeszédek könyvében (28:9) is láthatjuk: „Aki elfordítja fülét, hogy ne hallja a tant, annak imádsága is utálat”. Ezen nem aggódom különösebben – válaszolta a Hátám Szófer. Bölcseink azt is tanították, hogy aki hosszabban mondja imáját, annak meghosszabbodnak napjai, évei (Bráhot 54b). Ezért talán joggal gondolom: ha imádságomnak köszönhetően, Isten segítségével többet élek, akkor a dávenolásra „elpazarolt” időt visszakapom, és az előírásoknak megfelelően módon lesz időm a Tórát alaposan tanulmányozni”.

„Készíts magadnak két ezüst trombitát… ha megfújják azokat, akkor gyülekezzék hozzád az egész község…ha pedig csak egyet fújnak meg, akkor gyülekezzenek hozzád a fejedelmek”(10:2-4).

A Rálbág (Rabbi Lévi ben Gerson, 1288-1344) szerint természetes, hogy a pusztában táborozó többmilliós közösség egybehívásakor megfújták a trombitákat, de miért kellett így tenni a tizenkét törzsfő esetében is? A mester válasza szerint a kóved miatt, mert ha küldöttek által hívták volna a törzsfőket, akkor minden bizonnyal lett volna köztük több is, aki elégedetlenkedett volna, hogy miért előzte meg a felkeresés során valamely kollégája, miért ő az első, vagy az utolsó, ezt elkerülendő – hála az Örökkévalónak – felharsantak a trombiták. Nagy segítség volt ez, mert a kóved utáni sóvárgás (becsvágy) egyike azoknak a lehetséges okoknak, melyek “kiviszik az embert a világból” (Ávot 4:21).

Darvas István rabbi / OR-ZSE

---