Kardos Péter: A Duna hallgat…

---

A Duna némán hömpölyög keresztül Pest és Buda között. A Duna csendben hallgatja tűzijátékok rakétáinak zaját, látja azok fényét, és visszatükrözi azt. A Duna némán hallgatja a hajók utasainak vidám énekét, halakat táplál, életet ad… A folyó őrzi a titkát. Most néhányat átadott nekünk…

A Duna AKKOR is néma volt…

Amikor a nyilasok kihajtottak bennünket a Tátra utca 25.-ből azon a téli késő délutánon. A Szent István parknál, a rakparton kellett felsorakozni. Anyám fogta a kezemet, de éreztem, hogy a nővéremmel együtt ők többet tudnak, mint én.

Nővérem belekarolt anyámba, és valamit akart mondani, de anyám tenyerét a szájára tapasztotta, és rákiáltott: NICHT VOR DEM KIND!

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg elhangzott a parancs: Gyermekesek álljanak félre!

Rendőrök kísértek vissza bennünket a kifosztott lakásba. A lépcsőházat géppuska hangja verte fel. Sorozat volt. NICHT VOR DEM KIND! – figyelmeztette anyám a nővéremet. A Duna AKKOR is hallgatott. Most azonban visszaadott valamit titkaiból…

CSONTOKAT!

Teljesen mellékes, kiknek a csontjai! Talán azon a szombati napon a Margit hídon villamosozóké. Amikor felrobbant a híd. Talán azoké, akiket, gyermektelenek lévén, ott tartottak a rakparton. Ők valamennyien áldozatok.

LAJ TISKOCH! Ne felejts!

Isten hét évtized után is gondoskodik arról, hogy betartsuk ezt a tórai parancsot!

Ennél a koporsónál a rabbi Ezékiel prófétát idézi: VÁJAJCIÉNI… És kivitt engem az Örökkévaló egy helyre, VÖHI MÖLÉO ÁCOMAJSZ – amely tele volt csontokkal.

És szólt hozzám: BEN ODOM HÁSZICHJENO HOÁCOMAJSZ HOÉLE? – Ember fia! Fel fognak-e éledni ezek a csontok?

Isten pedig válaszol: Íme, én hozok belétek szellemet, hogy föléledjetek. Adok reátok inakat és hozok reátok húst és bőrt, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Örökkévaló!

Ezékiel ezen próféciája a csontokról megvetette a zsidó hit alapját a holtak feltámadásában.

De AKKOR. Nemcsak a Duna hallgatott, de Isten is!

De mi nem!

Mi azokban a napokban a leégett gyertyák csonkjaiból chanukkai mécseket gyúrtunk. És amikor eljött az idő, elénekeltük a dalt, a háladalt a csodáért, amit őseinkkel tett. Velünk miért nem tesz? – kérdezte az akkor nyolcéves gyermek.

És megtörtént a csoda. Megmenekültünk! S AZÓTA is ott bujkál a kérdés valamennyi túlélő lelkében: miért pont én?

Ezékiel csontlátomásával szemben nekem a látványban is részem volt. Nem látomás! Látvány!

Én láthattam volna ezeknek a csontoknak gazdáit is. Fiatal lányokat, idős asszonyokat. És láthattam volna GYERMEKEKET! De hogy kerültek a folyóba gyermekek?

Hiszen korábban azt mondottam, hogy a gyermekes szülőket kivették a halálra ítéltek csoportjából, és hazakísérték.

Legyen erre válasz a kiváló író lelket megrázó írásának egy részlete (1). Egy anya úgy próbálja egyetlen gyermekének életét megmenteni, hogy elhurcolása előtt beadja őt egy zárdába.

Amikor visszatér, nem találja őt. De elmondják neki a tragikus véget… S most jöjjön az a részlet, amikor orvosának mesél.

„Egyszer csak ott álltam a zárda kapujában, és meghúztam a csengőt. Dicsértessék! – mondtam, és térdre estem a nővér előtt… Minoriták voltak… Isten szolgái…

Hát kikben bízzak, ha nem bennük?!

A gyereket lefejtették rólam, és lefektették egy ágyra… aludt… Föléje hajoltam, megcsókoltam… és néztem az arcát… Hosszasan néztem, hogy megjegyezzem, ha sokáig nem látnám viszont… Az Isten nem járt akkor a Duna-parton, főorvos úr.

Nekem mások mesélték, hogy azon a reggelen sűrű köd volt. Fegyveresek törtek be a zárdába… És minden gyereket elvittek… abban a nagy ködben a Duna-partra kísérték őket.

Az enyémet is! Sokakét. Főorvos úr! Látom, nem ért engem! Én már belenyugodtam abba, ami történt. Nem arról van szó, hogy ő már nincsen.

Másról van szó!

Azért nincs nyugtom azóta, mert örökké csak azt a képet látom magam előtt… ahogy szedi az apró lábait… ott, a Duna-parton… és igyekszik lépést tartani a felnőttekkel… mert szófogadó fiú volt… és én nem tudom! Úgy érzem, megőrülök, ha erre gondolok. Hogy volt-e rajta kiskabát? Azon a ködös, dermesztő, hideg hajnalon…

VOLT-E rajta kiskabát?”

Eddig a részlet. És a magyarázat: hogyan kerülhettek gyermekek is a folyóba. S hogyan a zárda tagjai, hogyan Salkaházi Sára és a többi nővér. Ezékiel próféta húst és bőrt lát, amelyek majd beborítják a csontokat, Isten pedig szellemet lehel majd beléjük…

Az alkalom, amelyen most itt vagyunk, fordított történetről szól. Ezeken a csontokon akkor hús és bőr volt. Gazdáikat Isten szelleme éltette. Először elszállt a szellem. Utána a csontokról a hús és a bőr.

Ezékiel próféciájának pontosan a fordítottja történt. ÁJEKKO – hol voltál, ember, aki mindezt megcselekedted?!

Válasz azóta sincs!

S most itt állunk a csontok mellett – és hiába várjuk a próféta próféciájának megvalósulását. Csak a megnyugvás marad számunkra.

Hogy végre pihenőhelyhez jutnak a kallódó emberi maradványok. Zsidók és nemzsidók, mindnyájan Isten teremtményei. A költő sorai adjanak magyarázatot mindarra, ami történt.

Isten előtt nincs titok,
Nem árul el semmit,
Csak hallgat és kiolt.
Így lesz, így van, így volt.

TÖHI NÁVSOM CÖRURO BICRAJR HÁCHÁJIM LELKÜK FOGLALTASSÉK BE AZ ÖRÖK ÉLETŰEK KÖTELÉKÉBE.

Úgy legyen! Ámen.

***

1. (Szilágyi György: A köd.)

---