Szerdócz Ervin: Két nép egy anyaméhben

– Ézsaunak, azaz Edomnak, a mindenkori elnyomó népnek a szimbóluma a Nap, amely erős és állandóan ragyog. Jákobnak, azaz Izraelnek a jelképe viszont a Hold: hol erősebb, hol gyengébb, de Isten mindig megújítja – olvasható az újpesti főrabbinak a Toldot hetiszakasz kapcsán írott magyarázatában.

„Két nép van a te méhedben és két nép válik szét belsődből, az egyik nép erősebb lesz a másik népnél, az erősebb szolgálja majd a fiatalabbat.”
(I.M. 25/23.)

Az ősanya hasában tusakodó gyermekek kapcsán írja Slomo Efráim Luntschitz prágai rabbi (1550–1619): „Amikor tusakodtak a fiúk a hasában, Rebeka rájött, hogy az egyik gyermek igaz (cádik), a másik pedig gonosz (rásá) lesz.”

A Talmud a Római Birodalom idején az Ézsautól származó Edom országát a Római Birodalommal azonosította. Edom népe idővel eltűnt a történelemből: az i. e. 8. században az asszírok, majd az i. e. 6. században az Új-Babiloni birodalom hódította meg ezt a térséget. Az edomiták beolvadtak a Közel-Kelet arámi nyelvet beszélő népcsoportjába. 

A Talmud idejében, amikor nem volt szabad nyilvánosan szidni az elnyomó Római Birodalmat, a rabbik a „gonosz Edomról" beszéltek, de mindenki értette, hogy az Rómára vonatkozik. Ézsau – azaz Edom – a durva, harcias, vadász, a nagyobb testvér. Jákob – azaz Izrael – a kisebb testvér, aki nem vadászatból, hanem mezőgazdaságból élt, és akit Isten kiválasztott a népek közül.

Rási (1040-1105), a nagy Tóra-kommentátor szerint a „gojim” (népek) szó a pontozatlan héber szövegben úgy is olvasható, hogy „géjjim”, aminek a jelentése: „előkelők”.

Kik ezek? 

Egyik közülük Marcus Aurelius, a filozófus római császár (i. u. 161-180.) Ő az, aki a rabbinikus irodalom szerint rokonszenvezett a zsidókkal. A másik Júda haNászi ,a „fejedelem”, a Misna szerzője, aki Marcus Aurelius császár személyes barátja volt. A Talmud kettejükről állítja, hogy „előkelők voltak” és életük már csecsemőkorukban összefonódott. A rómaiak törvénye tiltotta a körülmetélést. A törvény betartását ellenőrző hatóságot Marcus Aurelius császár anyja úgy játszotta ki, hogy saját fiát, a jövendő császárt mutatta meg, hogy nem történt circumcizió.

Marcus Aurelius császár sokszor kikérte Jehuda ben Simon Gamliel véleményét, de ezt sem a rómaiak, sem a zsidók nem nézték jó szemmel. Rabbi Jehuda azonban megtalálta módját, hogy úgy adjon tanácsot, hogy az egyik félnek se ártson.

Egyszer a császár két törvényt tervezett. Fiát, Commodust nevezzék ki örökösének, a másik, hogy adják meg Tiberiásnak a szabad városi jogot. A római szenátus megszavazta ugyan, de a császár azt feltételezte, hogy nem fogják elfogadni a kettőt egyszere. Kikérte Rabbi Jehuda véleményét és tanácsát. 

Mit tett a rabbi? 

Hívott két szolgát, az egyiket a másik nyakába ültette, majd a fennlévőnek a kezébe egy galambot adott azzal az utasítással, hogy a császár elé érve röpítse el a madarat. Ebből a császár megértette, hogyan érje el a célját: a császárrá váló fiára várt a feladat, hogy szabad városi rangot adjon Tiberiásnak.

Máskor a császár panaszkodott, hogy a szenátus tagjai vaskalapos, öreg emberek, mindnyájan a patrícius családok fejei, és folytonosan megnehezítik a kormányzását. Amikor üres lett az államkassza, ismét küldöncöket küldött a rabbihoz a tanácsát kérve. Jehuda kivitte a küldöncöket a kertbe, egyenkint kihúzta az érett retkeket és fiatal hónapos retkeket ültetett helyébe. Az elámult küldöncök a válaszlevelet várták, de a rabbi válasz nélkül küldte őket vissza a császárhoz. A filozófus császár – látva, hogy nem kapott válaszlevelet – kikérdezte őket. Akkor azok elmondták, mi történt, amiből a császár megértette, hogy egyenként kell megszabadulnia az öreg, házsártos szenátoroktól, s fiatal embereket kell a helyükbe ültetni.

Egyszer, amikor rabbi Jehuda a Misna megszövegezésével foglalkozott, küldöncök zavarták meg munkájában. Jelentették, hogy a császár sok aranydénárt küldött a rabbinak ajándékba. A rabbi, aki maga is gazdag ember volt, azt mondta, hogy nincsen szüksége az adományra. 

– Tedd csak el – üzente a császárnak – , majd azok, akik utánad jönnek,  megadják azoknak (értsd: adó formájában), akik utánam jönnek.

Úgy is lett, ugyanis a Commodus utáni polgárháborúban elvették Tiberiástól a szabad adóra nem köteles városi státust és adóra kötelezték. (Ávodá Zárá 10)

Ézsaunak, azaz Edomnak, a mindenkori elnyomó népnek a szimbóluma a Nap, amely erős és állandóan ragyog. Jákobnak, azaz Izraelnek a jelképe viszont a Hold: hol erősebb, hol gyengébb, de Isten mindig megújítja.

A Kiddus Levana, azaz a növekvő Hold szertartása kapcsán azért áldjuk a Világ Teremtőjét, mert minden hónapban megújítja a Holdat. És azt is hozzátesszük, hogy amint megújítja a Holdat, úgy fogja Izraelt is megújítani a messiási korban. A Kiddus Levana szertartása során – közvetlenül az áldás után – a következő mondatot mondjuk el háromszor: „Áldott az, aki formált téged” (mármint a Holdat). „Áldott az, aki csinált (alkotott) téged.” „Áldott az, aki szerzett téged,” „Áldott az, aki teremtett téged.”

Összeolvasva a négy szó első betűjét, Jakob ősatyánk nevét olvashatjuk, akit a Holddal azonosítottunk. E jelenséget (amikor egy költemény első betűit összeolvasva értelmes szót kapunk) „akrosztikonnak” nevezzük. A héber költészet jellegzetes eszköze ez a Bibliától kezdve a középkori költészetig.

Vagyis nem csupán a Hold formálóját, csinálóját, szerzőjét és teremtőjét áldjuk, hanem Jákobot, azaz Izrael teremtőjét is. Az áldást nem a Holdhoz mondjuk, mert az bálványimádás volna, hanem Istenhez és saját magunkhoz, Jákobhoz és fiaihoz.