Szerdócz Ervin: A remény és a mindenkori „Mózes”

– „Az embernek éppúgy kötelessége hinni önmagában, ahogyan az Örökkévalóban hisz" – írja az újpesti főrabbi Cádok Hákohen lublini rabbit idézve a soron következő hetiszakaszunk, a Besáláh kapcsán a hetiszakasz-magyarázatában. Mondandójának summázata, hogy a pillanatnyi reményvesztettség után is bízzunk az Örökkévalóban, s higgyük el: mindig van remény. 

„...és hittek az Örökkévalóban és szolgájában, Mózesben.”
(II.M. 14/31.)

Izrael fiai csodás körülmények között elhagyták rabszolgaságuk, megaláztatásuk, a zsidó népet kemény munkával sújtó Egyiptomot országát. Saját szemükkel látták a Sás-tengerbe veszni az őket üldöző Fáraót seregével együtt. Még visszacseng fülükben a szabadság extázisában énekelt, az isteni gondviselésről szóló „Szabadulás Éneke”. Saját tapasztalatként megélt csodák után minden okuk megvolt hinni Istenben.

Cádok Hákohen lublini rabbi (1823-1900) tanította: „Az embernek éppúgy kötelessége hinni önmagában, ahogyan az Örökkévalóban hisz. Hinnie kell, hogy lelke az Örökkévalótól van, és a Teremtőnek öröme telik szolgálatában". 

A Mózes által képviselt nemzedék abban a hitben élt, hogy Isten, bár útjai kiszámíthatatlanok, gondoskodik népéről és öröme telik Izrael fiainak minden jócselekedetében. Ehhez kötődik a következő történet!

A mindenkori „Mózes" segítsége

Történt, hogy egyszer egy szegény zsidó felkereste Menachem Mendel Morgenstern (1787-1859) kocki rabbit anyagi segítséget kérve, hogy férjhez tudja adni lányát, amihez sok pénz kell. Neki, szegénynek nem volt pénze. Se sok, se kevés. 

A rabbi, mivel neki se állt rendelkezése elegendő pénz, amivel kisegíthette volna, írt egy levelet és elküldte Chenstin városába Mose Chajim Rottenberghez (1765-1827). Arra kérte a rabbit, hogy lehetőségei szerint támogassa az embert. 

A szegény zsidó gyalog indult Chenstinbe, mivel útiköltségre sem volt pénze. Azzal a reménnyel állt a rabbi elé, hogy megkapja a szükséges összeget lánya kiházasításához. Nagy csalódást okozott, hogy a rabbi adott ugyan pénzt, de messze nem annyit, mint amennyire számított. Csóválta a fejét és szomorúan állapította meg: „lám, ennyit ér a kocki rabbi ajánlólevele”. Többet költött ennivalóra, mint amennyit a rabbitól kapott. Csalódottan indult haza. 

Ahogy elhagyta a rabbi házát, Mose Chajim Rottenberg nekilátott, hogy elkészítse mindazt, amire egy zsidó esküvőn szükség lehet. Ruhákat vásárolt a menyasszonynak és a vőlegénynek, beszerezte az esküvőhöz szükséges dolgokat: ennivalót és bort. Végül nagyobb összeget vett magához, mindent felpakolt egy echós szekérre és az ember után iramodott. Amikor utolérte, átadott mindent az embernek, aki szóhoz se jutott a csodálkozástól. Miután összeszedte magát, ezt kérdezte a rabbitól: 

„Mondja, drága rabbi, ha elhatározta, hogy kisegít szorult helyzetemben, hogy lányomat méltóan férjhez adhassam, mire volt jó ekkora szívfájdalmat okozni?".

– Nos azért – válaszolta Mose Chajim rabbi – mert a kocki Menachem Mendel ajánlólevelével a kezedben biztos voltál benne, hogy én, akiről beszélik, hogy jómódú és jótékonykodó vagyok, helyben teljesítem kérésedet. Fel akartam hívni rá a figyelmedrt, hogy közben megfeledkeztél az Örökkévalóról, arról, hogy Ő az, aki minden teremtményéről gondoskodik. Isten útjai kiszámíthatatlanok, „....szavára lesz meg minden, amit elrendel, előáll.” (33. Zsolt. 9) Csak eszköz vagyok Isten kezében, aki elhatározta, hogy segíteni fog rajtad. 

Úgy néztél rám, mintha én lennék „Mózes, Isten embere” (90. Zsolt.1), miközben elfeledkeztél az Örökkévalóról. Hinni kell az Örökkévalóban, aki kiszemeli a mindenkori „Mózest”, aki végrehajtja akaratát! Erre akartalak a számodra furcsa és érthetetlen viselkedésemmel megtanítani. 

A rabbi a beszédét így fejezte be: „hiszem, hogy sikerült! Menj békével és add férjhez lányod!". „Mert midőn gyermeked szemlélik kezeim művét, ők fogják megszentelni nevemet, hirdetik Jákob Szentjének szentségét és Izrael Istenét félő hódolattal tisztelik.” (Jesája 29/23.) Ez áll a Szentírásban:

„Mert benne örvend a szívünk, hiszen szentsége nevében bízunk!”
(33. Zsolt. 21.)