Ma este beköszönt Szukot – a sátrak ünnepe

A sátrak ünnepének is nevezett nagy zarándokünnep ma este 5 óra 35 perckor köszönt be, és ebből az alkalomból minden hittestvérünknek azt kívánjuk, hogy – miképpen a Tóra parancsolja – örvendezzünk az Örökkévaló előtt. Emlékezzünk őseinkre, akik a pusztai vándorlás idején sátrakban laktak, becsüljük meg a föld terményeit, amelyek éltetnek minket és dicsérjük a Teremtőt minden nép boldogulására és javára. 

Szukot ünnepének legfőbb tartozéka az úgynevezett ünnepi csokor – a négy termés. Ilyenkor ugyanis négyféle, jellegzetesen izraeli termésből készítünk ünnepi csokrot.

 ▪ Etrog  – kellemes illata és haszna is van: a gyümölcsökért adunk hálát vele az Örökkévalónak az őszi betakarítás alkalmából;

 ▪ Luláv  – hasznos növény, hiszen rajta terem a datolya. Illata azonban nincs: a fákért fejezzük vele köszönetünket;

 ▪ Hadasz  – az illatos bokorból szedett kis ággal a dísznövényekért adunk hálát (kellemes illatán túl konkrét haszonnal nem szolgál);

 ▪ Aravá  – a szomorúfűznek sem illata, sem azonnal észlelhető haszna nincs. Mégis, a vadon termőkért is köszönettel tartozunk a Mindenhatónak, hiszen a Szentírásban olvassuk: “mind alkossanak egyetlen csokrot”.

Bár az emberek is így tennének — tanítja a Talmud.

Az egyiknek tudása van és segíteni is képes, a másik segít, holott nincs tudása, a harmadik tudással bír, de azt nem adja át társainak, s végül van olyan, akinek nincs tudása és segíteni sem tud. Mégis, alkossanak egyazon csokrot.

Az ókor végén, a Talmud korában élt egy híres rabbi, aki az ünnepi csokorból mindig, szándékosan kifelejtette a szomorúfűz ágát. Úgy vélte, nincs rá szükség, miért adjunk hát érte hálát a Mindenhatónak?

Egyszer aztán, hosszú vándorútján, eltévedt a sivatagban. Kétségbeesetten bolyongott a végeláthatatlan, kietlen pusztában, ivóvize már elfogyott, ereje elhagyta, már-már a szomjhalál környékezte, amikor a messzi távolban, a dombtetőn meglátott egy zöldellő fűzfacserjét.

Ez a növény mindig vízmosás mellett terem — gondolta magában. Összeszedte utolsó erejét, és elvánszorgott a fűzfáig, ahol valóban egy apró forrás tört elő a kövek közül. Ettől kezdve a rabbi mindig megbecsülte a „haszontalan” fűzfavesszőt, hiszen az mentette meg az életét.

A történet és főként az a vallási gyakorlat, hogy a vadon termőkért is hálát adunk, jól jelzi, hogy őseink, ha nem is tudták, de megérezték a környezetvédelem jelentőségét, ami napjainkban egyre fontosabb lesz mindannyiunk számára.

Boldog ünnepet kívánunk!

A bzsh.hu írása alapján