„Galutzsidóból” lett „izraeli magyar", avagy az alija színe és fonákja

Remek és tartalmas beszélgetést folytatott Surányi Ráchellel Fináli Gábor, a Hunyadi téri körzet rabbija arról a kutatásról, amelyet Surányi Ráchel végzett Izraelben és Magyarországon a rendszerváltás után alijázók tapasztalatairól. A Hunyadi téri zsinagógában tartott rendezvényen a kutató felhívta a figyelmet, hogy nem reprezentatív mintát vett a társadalomból – ám így is világos képet kaptunk az Erecbe való hazaköltözés színéről és fonákjáról.

A beszélgetést Fináli Gábor rabbi egy igen érdekes példával vezette föl: elmesélte egy második világháborús hős, egy lengyel zsidó partizán történetét, aki a háború után Izraelben telepedett le. Csakhogy hiába volt háborús hős, hiába harcolt saját maga is fegyverrel a nácik ellen, alijázhatott ugyan, de izraeli állampolgárságot nem kapott, mivel a háború alatt keresztény hitre tért és szerzetesnek állt. 

Fináli rabbi a lengyel háborús hős esetével nemcsak az alijázás bonyolultságára hívta föl a figyelmet, hanem arra is: az 1948-as államalapítás után tárt karokkal vártak a Szentföldre szinte minden zsidót, a későbbi évtizedekben változott a helyzet, és sokkal szigorúbban ítélték meg, hogy ki számít zsidónak.

A beszélgetés fonalát ekkor vette át Surányi Ráchel, aki az ELTE Szociológiai Doktori Iskolájának hallgatójaként dolgozta fel a rendszerváltás után alijázó magyarok helyzetének, élményeinek, tapasztalatainak témáját, s aki igen egyszerű definíciót választott arra, hogy ki a zsidó: olyan emberekkel készített interjút, akik magukat zsidóknak vallották, azaz nem tett fel nekik halachikus kérdéseket a felmenőikről. 

Surányi Ráchel

Többek között arra kereste a választ, hogy az általa megkérdezettek miért mentek ki Izraelbe, s ott hogyan élték/élik meg a zsidóságukat. Összesen 78 interjúalannyal beszélgetett, akik közül 51-en Izraelben éltek, de a doktori disszertációban természetesen megszólaltatta a téma szakértőit, közéleti személyiségeket, diplomatákat, újságírókat is, továbbá felhasználta az alijázással kapcsolatos Facebook-csoportokban szerzett tapasztalatait is. 

A kutató az alijázók esetében három fő identitásképző tényezőre fókuszált: a zsidóságra, a magyarságra és az izraeliségre; ami azért érdekes, mert az interjúalanyai között azok voltak többségben, akik integrálódtak, lezárták az előző, magyarországi életüket és a magyar identitásukat maguk mögött hagyták. 

Akiket azonban foglalkoztatott a magyar identitás, ők sem pozitív, hanem inkább negatív élményként élték azt meg, mondván: Magyarországra visszatekintve az az első gondolatuk, hogy ott mindenki rosszkedvű, úgyhogy amikor visszajönnek látogatóba, úgy megcsapja őket az itt tapasztalható rosszkedv, hogy legszívesebben a reptérről rögtön visszafordulnának. 

A kutatás kiterjedt a betért zsidók identitására is, hiszen Surányi Ráchel alanyai között többen voltak betértek. Ők ebbéli státuszuk miatt sokat szenvedtek, előfordult – mesélte a kutató –, hogy egy társaságban (miután kiderült valakiről, hogy betért, s az édesanyja nem volt zsidó), akkor mindenki szeme láttára csak legyintettek rá, mondván: akkor te nem is vagy zsidó…  Ez a „szégyenérzet” vezethet oda, hogy a kutató találkozott olyan magyar alijázóval, aki kétszer is betért, hogy megerősítse zsidó mivoltát… 

S hogy mi motiválta az alijázókat elsősorban? 

Surányi Ráchel kutatási eredményei azt mutatják, hogy a legtöbben – idézem – „nagyon el akartak innen menni, s ha már el akartak menni, a zsidó identitás miatt Izrael volt az első számú célpont”. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mert voltak olyanok, akik hiába alijáztak, nem maradtak Izraelben, hanem később más külföldi országban telepedtek le. 

A beszélgetés egyik legfontosabb mondata az volt, amikor Surányi Ráchel a „kettős kisebbségi létből” fakadó szorongásokról beszélt. Ez a mondat az egyik interjúalanya szájából így hangzott:

– Miután alijáztam, „galutzsidóból" lettem „izraeli magyar"… Magyarországon is a kisebbséghez tartoztam, itt is oda tartozom…

Igaz, ebből nem következik az, hogy erős izraeli magyar szubkultúra létezne Erecben, legalábbis Surányi Ráchel azt mondta: meglátása szerint a kinti magyarok annyira szorosan nem ápolják egykori honfitársaikkal a kapcsolatot. 

Arra a kérdésünkre, hogy mi volt az a legfőbb probléma vagy negatív kritika, amit az alijázók megfogalmaztak, a kutató azt a választ adta: többen panaszkodtak egyrészt az információhiányra, mert úgy érezték, nem volt elégséges az a tájékoztatás, amit a különböző szervektől, hatóságoktól, intézményektől kaptak; a másik problémafelvetés pedig az ügyintézés lassúsága volt, az alijázók ugyanis abban a hiszemben voltak, hogy a bevándorlási folyamat sokkal gyorsabb lesz.

Surányi Ráchel disszertációjának tézisei
(2019)

„1. 

Ami az Izraelben élő magyar közösséget illeti, a számukat – több okból – nehéz megállapítani. Ha a legtágabb kategóriát nézzük (a friss bevándorlók gyerekeit és unokáit is ideszámoljuk, illetve a határon túli magyarokat is), akkor 200 ezer embert szoktak emlegetni. Az Izraelben élő magyarok – orosz-ajkú társaikkal szemben – nem alkotnak közösséget, hanem inkább „széthúznak”. A következő szempontok szerint csoportosulnak: kor, migráció időpontja, vallásosság szintje, származási régió/ország, a magyar identitás megélése és politikai nézetek. A széthúzás továbbá az egymás kibeszélésére, egymás kihasználására és a szolidaritás hiányára is utal. Többen (a szervezők közül) arra panaszkodtak, hogy nehéz rávenni őket az önkénteskedésre, ami a magyarokra általában is jellemző.

2. 

Az Izraelben működő, magyar hivatalos szervezeteknek (mint például a nagykövetség és a HOH) negatív a megítélése. Ezért (is) kevesen járnak el a közösségi eseményekre. Több informális kezdeményezés is van, de a résztvevők száma sehol nem éri el a százat. A hivatalos – nagykövetség által szervezett – rendezvényeken már többen is megfordulnak, de azok ritkábbak.

3. 

A magyar zsidók – a vallásos értelmezés szerint – diaszpórában élnek, ezért az Izraelbe való vándorlás tekinthető hazatérésnek is. Ezt a látszólag egyszerű értelmezést az izraeli kedvezményes bevándorláspolitika megbonyolítja: sokan érkeznek (szerte a világból) Izraelbe pragmatikus okokból. A motivációjukat tekintve a magyarok nem nevezhetők „visszatérőknek”: a többség inkább pragmatikus szempontok miatt választja Izraelt hazájának.

4. 

A zsidó identitásukat illetően a válaszok nagyon szerteágazóak voltak, ami megerősíti a tudósok hezitálását a témában. Egyfelől a zsidó tradíciók tartásának mindhárom verziója megtalálható volt a mintámban: voltak, akik ugyanannyi hagyományt őriznek Izraelben, mint előtte, és voltak olyanok is, akik többet vagy kevesebbet. Másfelől a zsidóság definiálása nehéz volt az interjúalanyok számára: nagyon sokféle válasz született. A „ki a zsidó” kérdésre a legtöbb esetben fontosnak tartották a vér szerinti hovatartozást. A vallásos alcsoportban csak egy interjúalany jött vallásos családból, az összes többi újonnan tért vissza a zsidó valláshoz.

5. 

Az interjúalanyok hatféle integrációs módba sorolhatók be: asszimilált, integrált, szegmentált, marginált, nemzetközi és transznacionális. Az első négy típus Berry modelljéből lett kölcsönözve, míg az utolsó kettő a transznacionális és egyéb migrációs irodalomból. Az asszimilált és integrált interjúalanyok többnyire több mint egy évtizede élnek Izraelben, ritkán (egyszer egy évben) látogatnak Magyarországra, Izraelben tervezik leélni az életüket, etnikailag/származásilag vegyes a baráti körük és otthon érzik magukat Izraelben. A kettő között az a különbség, hogy 

1) az integrált interjúalanyoknak többnyire magyar párja van, 

2) ebből (és másból) kifolyólag ők többet használják a magyar nyelvet, és a magyar kultúrát is inkább továbbadják (bár ebben nem teljesen egyértelmű a minta), és 

3) míg az asszimiláltaknak többnyire sikerült a szakmájuknak megfelelő munkát találniuk, az integráltakra ez nem feltétlen igaz. A szegmentált interjúalanyok az izraeli társadalom egy speciális szegmensébe integrálódtak (például egy kibucba vagy mosavba), a marginalizált interjúalanyok pedig nem integrált részei (még) az izraeli társadalomnak (pl. nem tudnak jól héberül). Ez utóbbi két csoport elenyésző volt a mintámban. A transznacionális migránsok – a szakirodalom mentén – mindkét társdalomnak részesei, különböző szinteken. A nemzetközi kategóriába pedig azok tartoznak, akik egy nemzetközi buborékban élnek: angol a leggyakrabban használt nyelv, bevándorló közegben mozognak, legtöbben Tel Avivban és környékén élnek és önazonosságuk változó. A minta többségének – társadalmi-gazdasági státuszát tekintve – sikerült beilleszkednie az izraeli társadalomba.

6. 

A magyarságukat a legtöbben – az ott élő oroszajkúakkal szemben – egyénileg élik meg: a nyelvhasználat és az ételfogyasztáson keresztül. A legtöbbeknek azok közül, akik Izraelben élnek, nincs honvágya – bár ez a fogalom mindenki számára mást és mást jelentett. A Magyarországhoz való kötődés nem függ össze a magyarsággal való azonosulással: sokaknak rossz véleménye van Magyarországról a rossz politikai és gazdasági helyzet miatt.

7. 

A hazatérők motivációját tekintve a személyes indokok voltak többségben, mint például szerelem, család, stb. A mintából többen is véletlenül „ragadtak” Magyarországon, tehát sokan vettek egyirányú jegyet, ami aztán hosszabb távú maradáshoz vezetett.

8. 

A hazatérők közül sokan erős érzelmi viszonyt ápolnak Izraellel: van, aki izraeli cégnél vagy izraelieknek dolgozik, van, aki izraeli zenét/rádiót hallgat, vannak, akik gyakran látogatják az országot, stb. Az Izraelhez való kötődés azonban nem feltétlenül jelent vágyakozást: sokan kifejezetten mondták, hogy nem szeretnének ott ébredni.

9. 

A sikeres integrációt segítő faktorok kemény és lágy változókra oszthatók. Az előbbihez sorolható például az életkor és pénzügyi helyzet, míg az utóbbihoz az integrációs akarat, személyiség vagy kitartás. A faktorokat tovább is lehet bontani: migráció előtti és utáni faktorokra. Vannak dolgok, amikkel könnyebben fel lehet készülni még otthon, míg vannak, amiket csak Izraelben tud intézni az ember. Az előbbihez tartozik például az információszerzés, a megfelelő motiváció, míg az utóbbihoz a magyar emberek elkerülése, stb. Vannak átfedések természetesen: hébert el lehet kezdeni tanulni korábban is, de meg lehet úgy is tanulni, hogy az illető Izraelben az alapoktól kezdi. Ezen felül az integrációt elő lehet segíteni azzal, hogy például a bevándorló hajlandó elfogadni a szakmájához nem illő munkát; vagy a héber nyelv használatának erőltetésével.

A több mint öt éven át tartó kutatás meghozta a gyümölcsét: nagyon sokat tanultam az Izraelben élő (vagy korábban ott élő) magyar zsidókról, és remélem, hogy sikerült hozzájárulni a migrációs szakirodalomhoz és a zsidó tanulmányokhoz. További kutatás javasolt, hiszen a minta főleg a korábbi alija-hullámokat vizsgálja, illetve érdemes lenne még több hangsúlyt fektetni a visszatérőkre."

(Köszönjük Surányi Ráchelnek, hogy cikkünk elkészítéséhez rendelkezésre bocsátotta értekezésének téziseit.)

(Címlapkép: Surányi Ráchel és Fináli Gábor rabbi. Fotó: Mazsihisz)