Szukot, a sátrak ünnepe – szokások, hagyományok, történelmi háttér, az ünnep kellékei

A világon mindenütt megkülönböztetik az úgynevezett állami, nemzeti, továbbá a természeti eredetű, valamint a vallási ünnepeket. A zsidóság számára azonban, lényegében véve, minden ünnep egyben történelmi, természeti és vallási jelentőséggel is bír. Mindez érvényes a most vasárnap, este 17 óra 50 perckor beköszöntő, harmadik zarándokünnepünkre, a szukotra is. 

Őseink – az egyiptomi szolgaságból történt szabadulás után, mielőtt az ígéret földjére léptek volna – negyven évig vándoroltak a pusztában, s ez idő alatt ideiglenes hajlékban, sátrakban laktak. Ennek emlékére tartjuk minden ősszel hét napon át a sátrak, vagyis szukot ünnepét. (Vigyázzunk: egyesek, tévesen sátoros ünnepnek nevezik a szukotot magyarul, ám ez helytelen, mert a „sátoros” egy kisebb keresztény ünnep neve, amely mellesleg éppen a mienkből lett!) A zsinagógák, s – ahol lehet – otthonaink mellett sátrat építünk: ott eszünk, előtte ott mondjuk a boráldást, a kidust... Régente ott töltötték, s Izrael országában ma is sokan ott töltik az éjszakát. Ezért a „sátrak” ünnepe a történelmi emlékezésre utal.

Ünnepünket azonban héberül chag haaszifnak, vagyis a betakarítás ünnepének is mondjuk, mivel ekkor adunk hálát az Örökkévalónak a bőséges termésért, amellyel biztosíthatjuk családunk téli szükségletét. Egyúttal az elkövetkező esztendőre is kérjük a Mindenhatótól a természet áldásait, a Szentföldön elengedhetetlenül fontos téli esőt. Az ókori Izraelben, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején ilyenkor volt a szimchat bét hasoévá, a vízmerítés örömünnepe. Pontosan nem tudjuk, hogyan is zajlott le ez a szertartás, csak elképzelhetjük a népünnepély jelentőségét. A Talmudban ugyanis azt olvassuk: „Aki nem látta a vízmerítés örömünnepét Jeruzsálemben, nem látott még életében igazi örömet.”

Az ünnep vallási jelentőségét jelzi a szukot talmudi elnevezése: chag, ünnep, pontosabban ünnepi áldozat. Hajdan, a jeruzsálemi Szentély fennállása idején ugyanis a szukot napjain áldozatokat mutattak be a világ akkor ismert minden nemzetéért, hét napon át összesen hetven áldozatot. Legvégül, mint jó házigazda, őseink önmagukért is imádkoztak.

Ugyancsak vallási mondanivalót rejt az ősi szukoti előírás: a sátrat úgy kell megépíteni, hogy a tetejére helyezett nádon keresztül látni lehessen az égboltot, hogy éjszaka átragyogjanak rajta a csillagok. Egész életünk, tanítják a régiek, olyan, mint ez a sátor: ideiglenes hajlék itt, a Földön. Ám mégis van egy, egyetlen biztos pont, a Mindenható Isten, akire mindig számíthatunk.

Amikor a sátorba lépünk, legalább hagyományosan így szólunk:

BARUCH ATÁ ADONÁJ ELOHÉNU MELECH HAOLÁM, ASER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU, LÉSÉV BASZUKÁ
(= Áldott légy, örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki törvényeiddel megszenteltél minket, és előírtad, hogy a sátorban tartózkodjunk.)

A sátor mellett a szukot legfőbb tartozéka az úgynevezett ünnepi csokor, héber nevén az arbáá mínim, a négy termés. Ilyenkor ugyanis négyféle, jellegzetesen izraeli termésből készítünk ünnepi csokrot, amellyel szukot minden napján (a hetediken hétszer) körbejárjuk a zsinagógát:

1.) Etrog (régi magyar szóval citrusalma, izraeli déligyümölcs) – kellemes illata és haszna is van: a gyümölcsökért adunk hálát vele az Örökkévalónak az őszi betakarítás alkalmából;

2.) Luláv (pálmaág) – hasznos növény, hiszen rajta terem a datolya. Illata azonban nincs: a fákért fejezzük vele köszönetünket;

3.) Hadasz (mirtusz) – az illatos bokorból szedett kis ággal a dísznövényekért adunk hálát (kellemes illatán túl konkrét haszonnal nem szolgál);

4.) Aravá (fűzfaág) – a szomorúfűznek sem illata, sem azonnal észlelhető haszna nincs. Mégis, a vadon termőkért is köszönettel tartozunk a Mindenhatónak, hiszen a Szentírásban olvassuk: "mind alkossanak egyetlen csokrot".

Bár az emberek is így tennének – tanítja a Talmud. Az egyiknek tudása van és segíteni is képes, a másik segít, holott nincs tudása, a harmadik tudással bír, de azt nem adja át társainak, s végül van olyan, akinek nincs tudása és segíteni sem tud. Mégis, alkossanak egyazon csokrot.

Az ókor végén, a Talmud korában élt egy híres rabbi, aki asz ünnepi csokorból mindig, szándékosan kifelejtette a szomorúfűz ágát. Úgy vélte, nincs rá szükség, miért adjunk hát érte hálát a Mindenhatónak?

Egyszer aztán hosszú vándorútján, eltévedt a sivatagban. Kétségbeesetten bolyongott a végeláthatatlan, kietlen pusztában, ivóvize már elfogyott, ereje elhagyta, már-már a szomjhalál környékezte, amikor a messzi távolban, a dombtetőn meglátott egy zöldellő fűzfacserjét. Ez a növény mindig vízmosás mellett terem – gondolta magában. Összeszedte utolsó erejét, és elvánszorgott a fűzfáig, ahol valóban egy apró forrás tört elő a kövek közül. Ettől kezdve a rabbi mindig megbecsülte a „haszontalan” fűzfavesszőt, hiszen az mentette meg az életét. A történet és főként az a vallási gyakorlat, hogy a vadon termőkért is hálát adunk, jól jelzi, hogy őseink, ha nem is tudták, de megérezték a környezetvédelem jelentőségét, ami napjainkban egyre fontosabb lesz mindannyiunk számára. Mint minden zsidó vallási alkalomnak, a sátrak ünnepének is sajátos, jellemző, olykor művészi kivitelű tárgyai vannak. A szukot esetében ezek meglehetősen változatosak:

 • A sátordíszeket régente mind a családok körében, mind a zsinagógáknál, a zsidó vallási, oktatási és szociális intézményeknél ünnep után félretették, s így évről-évre felhasználták. Mivel azonban ezek többnyire színes papírból, kartonból, csonthéjas gyümölcsből készültek, csak a legritkább esetben őrződtek meg az utókor vagy számára. A belsőázsiai (üzbég, türkmén, perzsa) zsidók körében sajátos (gyakorta zsidó jelképeket tartalmazó) szőnyegekkel „bélelték” ki az ünnepi sátrat. Nálunk a zsinagógai kárpitokat helyezték el a sátor falán.

 • Az ünnepi csokor fonatja a datolyapálma (a luláv) leveleiből készül, s helyenként azt is megőrzik évről évre, így a szebb példányok bekerülhetnek a zsidó múzeumokba.

 • A méztartó is az ünnep tartozéka, hiszen a zsidó újesztendő (ros hasaná) első napjától a szukot ünnep végéig az ünnepi kalácsot (a barcheszt) só helyett mézbe mártjuk, majd így szólunk: saná tová untuká – legyen jó és édes esztendő. Maga a méztartó üvegből, porcelánból (magyar vidéken cserépből) készül, zsidó jellegét eldönteni azonban elég nehéz, mert csak a legritkábban írták rá héberül: dvás, vagyis méz.

 • A legfontosabb szukoti kellék a gyakran ezüstből készített etrogtartó. A többnyire fekvő, ritkábban álló, ovális dobozba kócot szokás helyezni, s abba ültetik az értékes izraeli gyümölcsöt, nehogy a bibéje vagy a héja megsérüljön, s így vallásilag alkalmatlanná váljon. A doboz egy bonbonierhez hasonlít, éppen ezért – ha nincs rajta zsidó jelkép vagy felirat – nehéz eldönteni, valóban etrogtartót látunk-e. Általában az lehet perdöntő, hogy a cukordoboz felső része kisebb, mint az alsó, nehogy a bonbonok kihulljanak belőle. Etrogtartó tetején, díszítésként gyümölcs – vagy virágmintát szokás elhelyezni, esetleg szecessziós levelek ágak futják körül a dobozt. Kókuszból is készítettek etrogtartót, ezüst lábazattal és díszítményekkel.

Az ünnep hetedik napja, noha csupán félünnepnek számít, különös jelentőséggel bír. Ez a hosáná rabbá – a „nagy segítsd meg” napja, ilyenkor – mint már említettük – hétszer járják körül az ünnepi csokorral a zsinagógát, s éneklik a hosáná (Segíts meg) refrénnel visszhangzó dalokat. (Ez utóbbi, bibliai kifejezésből ered a magyar hozsánna szó.) A reggeli imákban ezen a napon visszaköszönnek a nagyünnepi liturgia egyes részletei, s az istentisztelet végén külön imát mondunk, amelyben egyrészt a téli esőért fohászkodunk, másrészt bűneinktől igyekszünk megszabadulni. A néphit ugyanis úgy tartja, hogy hosaná rabbá napján, mint egy fellebbviteli bíróságon, még módunk van Istentől kérni a reánk szabott ítélet jóra fordítását. 

Bízzunk benne, hogy az idei év az elmúlt évek annyi megpróbáltatása után életre, békességre és sikerekre ítél bennünket.

(Források: Mazsihisz.hu, zsido.hu)