Szerdócz Ervin: Hogyan állt bosszút az Örökkévaló Titus császáron?

A második Szentélyt elpusztíttató Titus császár i. sz. 81. szeptember 13-án halt meg. Dio Cassius szerint hidegvizes, borecetes borogatással hűtötték mellkasát, mert attól szenvedett, hogy belsejét tűz emészti. Ki tudja, talán a jeruzsálemi Szentély cédrusgerendáinak utolsó lángjai hamvadtak el a gonosz Titusszal – írja aktuális hetiszakaszunk kapcsán az újpesti főrabbi. 

„Akik megették véres áldozataik kövérjét, megitták az ő italáldozatuk borát, keljenek fel, és segítsenek, oltalmazzanak titeket.”
(V.M. 32/37

A „Háázinu” hetiszakasz – Mózes búcsúénekének felolvasása – mindig Jom haKipur ünnep hetére esik. Bölcseink összefüggést találtak a hetiszakasz és az ünnepi rend között.

A Főpap már az ünnepet megelőző napon a papi rendhez tartozó társai felügyelete alá került, akik felkészítették az ünnepre. Ügyeltek, hogy ne egyen sokat, figyelmeztették, hogy tartózkodnia kell a nemi aktustól. Felolvastatták vele az ünnep rituális rendjét: hogyan kell levágnia az áldozati bakot, annak vérét hogyan kell a Szentek Szentje (Debir) felé spriccelnie. Hányszor kell megmosdania, megfürödnie, hányszor kell ruhát cserélnie.

Szifre Dvorim szerint a címmondat azokra tragikus esetekre emlékeztet, amikor a főpap szabálytalanul végezte feladatát a Szentély területén, és meghalt, amikor a Szentek Szentjében kimondta Isten titkos, négy betűs nevét (Tetragramaton).

Rabbi Nechemja szerint a mondat Titusra, Vespasianus császár fiára tett utalás, aki profán „antifőpapként”, sátáni képben, illetéktelenül lépett a Szentek Szentjébe. Kardjával kettéhasította a függönyt, és ezt mondta: „Ha valóban Isten háza ez, jöjjön hát (a zsidók Istene), szálljon szembe velem!”

Titus császár

A Szentély területére senki, még a római császár se léphetett fatális büntetés nélkül. Vajikra Rabba 22/3. utalást tesz Rabbi Acha kijelentésére, miszerint Isten bármit, kígyót, skorpiót, békát vagy szúnyogot is követévé tehet, hogy végrehajtsa a büntetést. Erre utal a „keljenek fel és segítsenek”.

A továbbiak megértéséhez először következzék néhány történelmi tény. Néró császár idején (i. sz. 69.ben) Vespasianus Judea római provincia légiójának parancsnoka volt. Két fia, Titus és Domitianus – a két leendő császár– követték apjukat a zsidók országába, ahol Titus beleszeretett a nála sokkal idősebb Berenikébe, a Heródes-dinasztia leszármazottjába, aki „hercegnő” címet viselt. 

Seutonius korabeli történész beszámol a kapcsolat komolyságáról: Titus házassági ígéretet tett Berenikének. Rómába vitte, ahol mint jegyesét mutatta be a szenátus tagjainak. A történelem azonban beleszólt Titus és Bereniké kapcsolatába. A frigy nem jött létre, mert Titus apját, Vespasiánust 69-ben, a római birodalom császárának kiáltottak ki. A trónörökös státuszba került Titusnak nem lehetett zsidó felesége. 

I. sz. 70-ben Titus parancsnoksága alatt a „X Frestensis” légió elfoglalta Jeruzsálemet, ennek következtében a Szentély födémszerkezete leégett és alkalmatlanná vált az áldozati szolgálatra. A 

A 79. év „ómennel” kezdődött: Tutus császárrá avatása után kitört a Vezúv és elpusztította Pompei és Herculanum városát. Titus ekkor jósnőhöz fordult, aki arra figyelmeztette, hogy az élete veszélyben forog három ok – két nő és „a nagy tűz” – miatt.A két nő ismert. Titus az öccse feleségével, Domitiával nyílt házasságtörő viszonyt folytatott. Emkiatt a császár az élete végéig félt az félt öccse, Domitianus bosszújától. A második nő Bereniké, a zsidó hercegnő volt, megszégyenítve és magalázottan hagyta el Rómát, és Titus élete végéig rettegett Bereniké „jeruzsálemi átkától”. A  harmadik ok, azaz a „nagy tűz” a leégett Szentélyre utalt, amit Titus bűnének tartottak. 

A Szentély rekonstruált makettje

Josephus Flavius zsidó történész másképpen írja le a történetet. Eszerint Titus parancsba adta katonáinak, hogy a Szentély sértetlen maradjon. A végzetes tüzet egy pánikba esett, szerencsétlen legionárius okozta: amikor egy zelóta (gerilla) csapat rátámadt a Szentély belső területére szorított legionárusokra, az említett katona egy magasra tartott égő fáklyával védekezett. Egy óvatlan pillanatban a katona hirtelen mozdulatára a fáklya kiesett a kezéből, a „Szentek Szentje” függönye (Parochet) tüzet kapott, ami átterjedt a födémre.

Titus élete végéig rettegett a zsidók Istenének haragjától! Talán nem ok nélkül: Titus nem egészen két évig volt Róma császára, amit a zsidó hagyomány Isten büntetésének tartott.

A Talmud regényes, misztikus elemekkel tarkított történetben számol be a császár haláláról. Ebből azt tudjuk meg, hogy amikor Titus, a „gonosz” belépett a Szentek Szentjébe, kétélű kardot (gládiust) forgatott kezében, azzal kettéhasította a függönyt, egy  Tóra tekercset terített az oltárra és azon közösült két prostituált nővel, s közben a kardja véres lett. Egyes magyarázatok szerint figyelmeztetésül került az ünnepi bak áldozati vére a császár kardjára, mások úgy értelmezték az esetet, hogy a két prostituáltnak havi vérzése volt. Titus kiabálni és átkozódni kezdett:

„Van, aki a pusztában száll harcba a királlyal, hogy legyőzze, én azonban a Királlyal (konkrétan a zsidók Istenével, akit az ünnepen Királynak nevezünk) a saját palotájában szállok szembe, hogy ott győzzem le!”

Ezután a császár kivitette a Szentély összes felszerelését és felrakatta a  hajójára. Ám amikor vízre szállt, hatalmas vihar támadt a tengeren. Ekkor azt mondta gúnyosan: 

„Úgy tűnik, hogy ennek a népnek Istene csak a vízen erős! Az özönvíz nemzedékét a víz által büntette! Fáraó és katonái is víz által pusztultak el! Lám, ott voltam házában, és a zsidók Istene a saját területén nem volt képes erőt venni rajtam. Most engem is víz által akar elpusztítani?”

Isten erre szörnyű haragra gerjedt és azt mondta: 

– Meglátod, te gonosz, hogy a legkisebb lény által foglak büntetni, amit a hatodik napon teremtettem.

Isten ezután üzent a tengernek, és a tenger elcsendesedett. Titus megérkezett Rómába. A rómaiak eléje jöttek, és éltették: „Éljen a zsidók legyőzője! Isteni Titus legyőzte a zsidók Istenét!” Azután fürdőt készítettek számára, Titus megfürdött, majd az egyik kétfülű, a Szentélyből elrabolt kancsóból borral kínálták. Ekkor Isten szólított egy szúnyogot, az bemászott Titus orrán keresztül az agyáig, és fúrni kezdte. 

Miután meghalt, az orvosok szétnyitották koponyáját, és az látták, hogy az agya olyan volt, mint egy galambfióka. Ebből tudták meg, hogy  Titus a zsidók Istene által lakolt meg. (Gittin 56b.)

A római történész, Dio Cassius beszámol arról, hogy Titus i. sz. 81. szeptember elején még teljesen egészségesen áldozatott mutatott be Róma isteneinek, ám a kijelölt állatnak sikerült elmenekülnie az oltárról. Ezt annak tudták be, hogy az istenek már nem akarják elfogadni áldozatát. Titus félelmében a hegyekbe utazott a szabinok egykori országába, ahonnan a családja származott. Az első helyen, ahol pihenőt tartottak, a császáron erős váltólázroham lett úrrá. Az út további részét gyaloghintón folytatta. Röviddel megérkezése előtt az égre tekintett és egy többféleképpen is értelmezhető mondatot mondott:

– Elveszi tőlem az életet, pedig semmit sem vétettem! Semmi sem terheli lelkemet... Talán csak az az egy…

De ekkor elhallgatott, és nem mondta meg, hogy mire gondolt. Netán a két nő valamelyikére? Netán a „nagy tűzre”?

A császár  i.sz 81. szeptember 13-án halt meg. Dio Cassius szerint hidegvizes, borecetes borogatással hűtötték mellkasát, mert attól szenvedett, hogy belsejét tűz emészti. Ki tudja, talán a jeruzsálemi Szentély cédrusgerendáinak utolsó lángjai hamvadtak el a gonosszal...

A rómaiak Titus halálát a zsidók Istene ítéletének tekintették, akinek a legnagyobb hatalom imperátora felett is hatalma van. Erre vonatkozik ez a mondat: 

„Ők térdre esnek és elhullanak, mi pedig fölállottunk és fennmaradunk. Örökkévaló segíts! A Király hallgasson meg, amely napon felkiáltunk hozzá!” (20. Zsolt. 9-10)