„Minden élet annyit ér, amennyi példát tud adni.”

Menedékek: az OMIKE Művészakció és társai 1939-1944/5. Buday Goldberger Leó az OMIKÉben. Harsányi László írása.

1939-ben, az első két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) a Pesti Izraelita Hitközséggel (PIH) szoros együttműködésben létrehozta a Művészakciót, a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 534 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott bemutatkozási lehetőséghez és így szó szerint éltető levegőhöz. E hasábokon időről-időre bemutatok egy kis részletet a Művészakció létrejöttéről, szervezetéről, műsoraiból, írok másfajta segítő intézményekről és továbbra is szerepel majd egy-egy művész (vagy szervező) az akkor és ott fellépők, kiállítók közül.

A sorozat első posztja arról számolt be, hogy mi jellemezte az 1938-1939-es zsidótörvények alapján létrehozott Színészkamara tevékenységét. A folytatásban azt vizsgáltuk meg, hogy a kialakult helyzetben mit tett a hazai neológ zsidóság reprezentatív szervezete, a Pesti Izraelita Hitközség (PIH), ki volt Ribáry Géza, és milyen intézmények álltak készen 1939 második felében művészek menedékeként. Ez a poszt Buday-Goldberger Leónak az OMIKE vezetésében vállalt szerepéről szól

A két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb, hatásában is kiemelkedő gyártulajdonosa volt Buday-Goldberger Leó (1878-1945). Életéről, munkásságáról és tragikus haláláról 2014-ben jelent meg egy érdekes könyv. (Guba Ildikó: „A halál nem program”, Buday-Goldberger Leó élete. Óbudai Múzeum, 2014.) A könyvben – érthetően – kevés szó esett az OMIKÉ-ben betöltött korszakos szerepéről. Erről kíván szólni ez a poszt.

Az OMIKE közgyűlése 1926-ban Buday-Goldberger Leót választotta sorrendben harmadik elnökévé. Korábban is szerepet vállalt az OMIKE vezetésében, mivel 1924-től az OMIKE Mensa (az OMIKE 1911-ben alapított diákétkezője „Mensa Academica”) elnöke volt. Az új elnök, akinek székfoglalóját az Egyenlőség ismertette 1926 decemberében (az itt idézettnél persze hosszabban) nagyon határozottan jelölte ki az OMIKE küldetését:

„Mi, akik tradíciónkat és a régi hithez való hűséget megőrizve, hivatva vagyunk magyar kultúrát terjeszteni, tesszük azt elsősorban abból a nézőpontból, hogy a kultúra elérésében anyagi eszközökkel kell segédkezet nyújtani ott, ahol a létért való küzdelem anyagi válságba sodorta az illetőket.

Ennek következtében a jótékonyságnak gyakorlása nálunk csak másodrangú közvetett feladat. Mivel mi még a mindennapi kenyér nyújtásakor, a tandíjak fizetésekor, a gyermekek nyaraltatásakor, az iparosok és tanoncok otthonának létesítésekor, diákjaink otthonának felállításakor, valamint az orvosi kezelés és a könyvtár használatának nyújtásakor mindezt abból a célból tesszük, hogy védettjeink segítségével képesek legyünk zsidó magyar kultúrát terjeszteni.”

Az OMIKE diákotthonának megnyitásakor, 1932 decemberében az OMIKE elnökeként beszédet mondott, mint egyébként sokszor ezekben az években. Néhány, az ő elnöki beszédjeire jellemző, az Újság által ebből idézett mondat: „Egy olyan időben – mondotta beszédében – amikor általában ellentéteket keresnek és találnak, mi az ifjúságnak, a következő nemzedéknek a megértés és az igazi humanizmus szellemét akarjuk bemutatni. Érthetővé akarjuk tenni a számukra, hogy ha a felekezetek egymás között különbséget tesznek is, a legfőbb ige mégiscsak az, hogy egyetlen egy az Isten és szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Néhány évvel később Buday-Goldberger Leó vállára nehezedett az OMIKE pénzügyi krízisének megoldása. Ennek oka elsősorban a gazdasági világválság volt. Ő a megoldás egy részét abban találta meg, hogy óriási mennyiségű személyes levélben kereste meg üzletfeleit, ismerőseit, barátait, gyorssegélyt kérve az OMIKE programjaihoz és fennmaradásához. Az évek folyamán szükségszerűen változott a pénzkérés indoklása. Így például 1932-ben a zsidó egyetemi hallgatók tandíj- és szigorlati segélyének megteremtése volt a cél, míg 1937–1938-ban a Mensa, valamint a Diákotthon fenntartására igényelt támogatást a reménybeli zsidó adományozóktól. (A köszönő levelek és elszámolások szerint javarészt teljesítették kéréseit.)

Közreműködése az OMIKE élén korántsem volt konfliktusmentes. Így például 1936 februárjában a Népszava cikket közölt a következő címmel: A zsidó diákok bojkottálni akarják az OMIKE menzáját. 

A cikk beszámolt arról, hogy egyre élesedő harc folyik a zsidó diákszervezet, a MIEFHOE és az OMIKE között. A konfliktus fő oka a cikk szerint az volt, hogy a MIEFHOE új vezetősége közvetlenül is meg akarta védelmezni a szegény sorsú diákok érdekeit, és biztosítani kívánta az egyesület demokratikus vezetését; kapcsolatot keresett továbbá más vallású diákokkal is. Mindez nem volt ínyére az OMIKE vezetésének (többek között Buday-Goldberger Leónak), és kenyértörésre igyekezett vinni a dolgot. Az ultimátum – a lap szerint – úgy szólt, hogy „a diákok lépjenek ki a MIEFHOE-ból, mert különben nem juthatnak többé kedvezményes étkezéshez”. Végül is sikerült pacifikálni a lázadozó diákokat és novemberben egy közös nagyrendezvényen demonstrálták az egységet.

Az OMIKE élén Buday-Goldberger mindvégig komoly ellenfelének tekintette a cionista kezdeményezéseket. 1937 januárjában ezt írta az Egyenlőségben:

„Mint mondottam az egyetemi ifjúság körében, melynek gondozását élethivatásomnak tekintem, nem engedem meghonosodni a cionista és így nemzetellenes eszméket …”

1937 novemberében ott volt azon a szűkkörű audiencián, amelyen a hazai zsidóság néhány vezetője (rajta kívül Stern Samu, Láng Lajos és Vida Jenő) Horthyt próbálta lebeszélni a készülő zsidótörvények támogatásáról.

1939. május 24-én Buday-Goldberger Leó levelet írt az OMIKE Elnökségének, amelyben – nem tudni, hogy váratlanul-e, vagy sem – a következőket közölte: 

„Régen elhatározott szándékom volt, tekintettel a változott viszonyokra az intézmény elnökségétől visszalépni, és mint az ügyeink szerény közkatonája részemet a munkából kivenni.”

Hogy mi az indoka a lemondásra, nem világos. Talán az általános helyzet, a két zsidótörvény okozta elkeseredés nyomán döntött így. Talán felelősnek érezte magát tiltakozásaik eredménytelensége, netalán önáltató magatartásuk miatt. Talán az 1938-as „győri program” nyomán vállalataira kivetett sarc tette lehetetlenné, hogy a továbbiakban mecénásként jelen legyen az egyesület életében. Ugyanakkor, amint 1939 októberében az OMIKE felhívással fordult a zsidó magyar társadalomhoz, meghirdetve a Művészakció programját, lemondása ellenére Buday-Goldberger Leó is ott volt az azt aláíró vezetők között

A fennmaradt levelezésből világosan kiderült, hogy Buday-Goldberger még 1942-ben is cselekvően részt vállalt az OMIKE javára szánt adományok gyűjtésében és így része volt a Művészakció működésének biztosításában.

A Gestapo 1944-ben elhurcolta. Egy évet töltött Mauthausenben. Visszaemlékezések szerint a rabság alatt nem a legszebb arcát mutatta rabtársai számára, nem akarván tudomásul venni helyzetét. A tábor felszabadulásakor, 1945. május 5-én, a kiosztott élelmiszer mennyiségének nem bírt ellenállni és lényegében felfalta azt. Legyengült szervezete nem bírta el a hirtelen jött terhelést, megbetegedett és a tábor felszabadulásának napján meghalt.

Képek:

1.) Fotóportré. Guba Ildikó: „A halál nem program”, Buday-Goldberger Leó élete. Óbudai Múzeum, 2014.
2.) Diákotthoni meghívó, 1932. Magyar Nemzeti Levéltár
3.) Teaestély meghívó, 1937. Magyar Nemzeti Levéltár
4.) Meghívó hazafias ünnepélyre, 1938. Magyar Nemzeti Levéltár
5.) Tolnai Világlapja, 1930. február
6.) Glatter Gyula festménye Goldberger Leóról. Óbudai Múzeum, Goldberger Textilipari Gyűjtemény