Harsányi László: Az OMIKE Művészakció és más menedékek 1. rész

1939-ben, az első két zsidótörvény életbelépését követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben létrehozta a Művészakciót, a fellépési lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig (az utolsó kutatási eredményeim szerint) 534 színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott bemutatkozási lehetőséghez és így szó szerint éltető levegőhöz.

A korábbi közlés-sorozatom (Zsidó művészek a viharban) folytatásaként e hasábokon időről-időre bemutatok majd egy kis részletet, érdekességet a Művészakció szervezetéről, műsorairól, és továbbra is megemlékezem majd egy-egy művészről az akkor és ott fellépők, kiállítók közül. Szerepelnek szándékom szerint azok a Művészakción kívüli kísérletek is, amelyek átmeneti menedéket biztosítottak az érintett művészek számára.

Miért is volt szükségük a zsidó művészeknek 1939-től menedékekre? 

Anélkül, hogy itt és most belebonyolódnék az akkori politika és benne a zsidótörvények történetébe és hatásaik taglalásába, egy intézményről az új sorozat elején feltétlenül írnom kell. Ez pedig a Színészkamara, hivatalos nevén a Színművészeti és Filmművészeti Kamara, amely az első zsidótörvény alapján kezdte meg működését 1939 januárjában. 

A zsidó vallású (izraelita) tagok arányát húsz százalékban korlátozták a Kamarában. 

A kamarai tagság hiánya lehetetlenné tette a színházi „munkavállalási” szerződések megkötését. (Ez igaz volt a színházak nem színész – zenész, táncos, technikai, pénzügyi, stb. személyzetének – tagjaira is.)

A színésztársadalom teljes megosztottságát, amelyet a második zsidótörvény és az ezt követő faji törvények, rendelkezések még csak tovább erősítettek, talán legplasztikusabban az akkor 32 éves Fellegi István színész, rendező mutatta meg az Egyenlőség 1938. augusztus 4-i számában megjelent cikkében. Íme, egy részlet:

„Ugye nem veszed zokon, kedves kollégám, hogy szerény soraimmal zavarlak. Jól tudom, mostanában sok a dolgod, tegnap is találkoztam veled a színház folyosóján, hónod alatt vastag kéziratcsomagot szorongattál, zsebeid tele voltak azokkal a még nem régen ismeretlen című újságokkal, amelyekből hihetetlen rövid idő alatt megtanultad az új idők divatos szólamait. Megtanultad és dicséretes kitartással hirdetted, hogy nekem és a hozzám hasonló „rendezetleneknek” nincs helyük a magyar színpadon.”

Az előkészítő bizottság három hónapi munka után összesen 1682 tagot vett fel a Színészkamarába. A korabeli lapok hiányos adatai alapján végzett számításaim szerint összesen 123 budapesti és 327 vidéki színész maradt ki ekkor a Kamarából. Ennek oka lehetett a megfelelő okmányok hiánya, vagy ezek beadásának elmulasztása. Az adatokból nem állapítható meg, hogy hányan voltak, akiket kifejezetten zsidó vallásuk miatt nem vettek fel a Kamarába. Számuk minimum 70-80 főre volt tehető.

A második zsidótörvény után a zsidó kamarai tagok arányát 6 százalékra csökkentették, és az érintettek köre már nem csupán az izraelita vallásúakra, hanem a zsidó származásúak egészére kiterjedt. (Itt és most eltekintek az érintettség kissé bonyolult leírásáról.) Összesítő adat nincs arról, hogy ezek a változások milyen újabb hullámot indítottak el, mekkora volt a kamarai tagságukat elvesztő, vagy oda hiába felvételiző színészek, színházi zenészek, stb. száma.

A Színészkamara vezetése és tisztségviselői árgus szemekkel vizsgálták a színházak működését, hogy azok maradéktalanul betartják-e a rendelkezéseket. Rengeteg figyelmeztetésről, előadások betiltásról adtak hírt a korabeli újságok. Íme, példaként egy, amelyet Az Est 1939 februárjában közölt a Városi Színházban már korábban betiltott, majd mégis bemutatott „A corneville-i harangok”-ról: 

„Most váratlan fordulat történt az ügyben. A színházi kamara közölte a Városi Színház igazgatóságával, hogy kilenc zenésznek – akik nem tagjai a kamarának – azonnal távoznia kell a zenekarból, ellenkező esetben nem engedélyezi az előadást.” 

Az igazgatóság engedni volt kénytelen és másokat szerződtettek a zenekarba.

A kamarai intézkedések számtalan képtelen helyzetet hoztak létre. 

Erre példaként idézek a Kis Újság 1939. márciusi cikkéből, amely a ligeti mutatványosoknak a kamarai intézkedésekkel kapcsolatos gondjairól szólt:

„Nagy izgalom uralkodik a Népligetben. […] A szezon indulásakor a komédiák tulajdonosai, érdeklődésünkre, olyan utasítást kaptak, hogy idén a Népligetben érvényesülnie kell a számaránynak. El kell bocsátaniuk a zsidó bohócokat, artistákat, kikiáltókat és egyebeket, ha azok fölötte vannak a százaléknak. A dolog azonban nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. mert megeshet, hogy valamelyik társulatnál zsidó az altestnélküli nő és zsidó a törpe bohóc, bajos helyettük hasonló zsánerű keresztényt találni.”

És álljon itt egy valódi álhír is a Magyar Élet , „Ne írja meg Szerkesztő Úr!” 1939. áprilisi rovatából:

„… a budapesti művészkörökben mesélik a következő viccet: Betiltották a Hófehérke és a 7 törpe filmet. Éspedig azért, mert a hét törpe közül kettő nincs benne a színészkamarában.”

Szerződésének lejártával és újabb szerződések hiányában egyre több zsidó származású művész került az utcára.

Voltak kísérletek a jobboldali körök, még inkább a szélsőjobboldaliak részéről zenei- és képzőművészeti kamarák létrehozására is, de ezek sikertelenül végződtek.

Nem tudjuk átérezni, hogy mit jelentett a kamarai tagság elutasítása az érintett színészek számára. Ennek példájára ezért álljon itt egy pár mondat Keleti László azokban az években megjelent könyvéből (Keleti László: Pesttől-Pestig, Budapest, szerzői kiadás, é. n., 4.): 

„Megalakult a színészkamara! Közöljük a felvett tagok hiteles névsorát! Reszketett kezemben az Újság, amíg átnéztem a névsort. Kerestem a nevemet. Nem találtam. Már szólni akartam Valinak, de azután még egyszer és újra meg újra átolvastam. Sehol nem találkozhattam a nevemmel. Az arcom sápadt lehetett, a kezem reszketett, mert Vali ijedten szólt rám: 

Mi van veled, az Istenért?!
Semmi… semmi… csak… Eltoltam magam elől a tányért és üresen bámúltam a levegőbe.
Vali türelmetlenkedett:
Mégis mi történt?… Semmi, fiam… csak… csak ebben a pillanatban megszűntem színésznek lenni…
Megőrültél?
Dehogy… Még nem… Csak nem vettek fel a kamarába.”

A helyzet orvoslására, a kamarából kimaradt és állás nélküli izraelita (ezt a szűkítést majd máskor megmagyarázom) színészek és egyidejűleg a többi művészcsoport helyzetének megsegítésére kezdték megszervezni a Művészakciót, a Pesti Izraeli Hitközség bizonyos vezetői és egyes jelentősebb kapcsolatokkal rendelkező színészek.

Erről majd a folytatásban, máskor.

Irodalom:

Harsányi László: „Őrségváltás” a kultúra területén.
A Művészeti kamarák, 1938-1944.
Tanulmányok a Holokausztról X. 13-58. Szerk.: Randolph L. Braham, Múlt és Jövő, 2019.

Képek:

1.) A Hungarista Mozgalom javaslata a Színészkamarai választásokra OSZK Színháztörténeti Tár
2.) Fellegi István fotója OSZMI Archívum
3.) Kiss Ferenc a Színészkamara elnöke. hangosfilm.hu
4.) A Magyar Színészet-nek, a Színészkamara hivatalos lapja legelső számának címlapja
5.) Keleti László, Színházi Élet 1930. 27.