Kilencven évvel ezelőtt, 1933. április 2-án született Konrád György egy berettyóújfalui zsidó vaskereskedő, Konrád József és a nagyváradi Klein Róza második gyermekeként. A holokauszt alatt Berettyóújfalu mintegy ezer fős zsidó közösségét – így a Konrád családot is – deportálták, ám csodával határos módon a család túlélte a vészkorszakot. Így lehetett Konrád György a magyar irodalom kiemelkedő alakja, és a kádári diktatúra ellen küzdő maroknyi ellenzéki nemzetközileg egyik legismertebb képviselője.
Konrád György szívesen és gyakran mesélt a családjáról, hiszen büszke volt szüleire, akiktől az emberségét, humanizmusát és kedvességét örökölte. Egyszer elmesélte azt is, hogy édesapja, Konrád József – aki igen nagy forgalmat bonyolító vaskereskedést működtetett Berettyóujfaluban – minden segédjének, aki házasság előtt állt, nászajándékba egy lakást vett, hogy a fiatal pár a lakhatás gondjaitól mentesen indulhasson neki az életnek. S ez a nagyvonalúság természetesen a nem zsidó kereskedősegédekre is vonatkozott.
Ennek ellenére az egész település által jól ismert és szeretett Konrád Józsefet, valamint a Nagyváradról származó feleségét, Klein Rózát deportálták a holokauszt alatt a ma már városi címet viselő, akkor nagyközségnek számító Berettyóújfaluból. Konrád György és a nála három évvel idősebb nővére azáltal menekült meg, hogy a két testvér még időben Budapestre utazott. A szülők csodával határos módon visszatértek Auschwitzból, de a házukat (amely alig tíz méterre állt a zsinagógától) a helyiek kifosztották. S ha ennyi nem lett volna elég a szenvedésből, Konrád Józseftől a kommunista hatalom az üzletét is elvette.
Ilyen előzmények után semmi csodálkozni való nem lett volna rajta, ha Konrád Györgyből megkeseredett ember válik, aki minden hitét és reményét elveszíti az emberekben, sőt, az emberiségben.
Konrád György emberi és írói nagyságát dicséri, hogy nem így lett, hiszen kivételesen emberséges, humanista, közvetlen és kedves emberré vált, aki egész életében a közjó eszményét és a nyugati típusú demokrácia elveit vallotta, miközben személyes felelősséget érzett a magyar társadalom felemelkedése, boldogulása iránt.
Olyan időkben lett a kádári diktatúra ellenzékének tagja, amikor ez még egzisztenciális veszélyekkel és meghurcoltatással járt. Ő azonban a Horthy-rendszerben megtanulta, hogy milyen is az önkényuralom valódi természete; milyen élet az olyan, amelyben a társadalom tagjait megfosztják alapvető polgári jogaiktól; s milyen is az, amikor az ország vezetői valódi kormányzás és országépítés helyett illuzórikus és hazug eszmék propagálásával betonozzák be a saját hatalmukat.
Konrád György A látogató című regényével 1969-ben robbant be a magyar irodalomba, de a hatalom által veszélyesnek ítélt író hamarosan a „partvonalon" kívül találta magát. Igaz, nem nagyon bánta, hiszen tudta, hogy amit ő képvisel, az az igazi út, amelyen ennek az országnak járnia kell. A Szelényi Ivánnal közösen írt, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című esszéje nem is jelenhetett meg Magyarországon, nálunk évekig csak szamizdatban terjedt a külföldön 1978-ban kinyomtatott munka. Életművének kiemelkedő regénye, A cinkos 1982-ben jelent meg, de már nem a Magvetőnél, miképpen az első regénye.
Elutazás és hazatérés címmel zenés irodalmi esttel emlékezünk Konrád Györgyre a születése 90-ik évfordulója alkalmából a budapesti Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában április 26-án, szerda este 7 órakor. A részleteket ezen az oldalon találják.
A rendszerváltás után teljesedhetett ki nagyszerű irodalmi működése, amelynek a regényeken kívül szerves részét képezik az esszéi is, amelyekben demokratikus és liberális nézeteinek adott hangot. Talán ő maga sem gondolta volna, hogy a vészkorszak megélt rettenete és a rendszerváltás felhőtlen boldogsága után újra lesz antiszemita párt a magyar parlamentben, s neki újra és újra fel kell emelnie a szavát a gyűlölet tobzódása ellen.
Három évvel ezelőtt, 86 éves korában hagyott itt minket, tisztelői a Farkasréti zsidó temetőben található síremlékénél róhatják le a kegyeletüket iránta.
Fakadjon áldás emlékéből!
(Címlapkép: Stekovits Gáspár fotója)
