Ma 80 éves Nádas Péter, a világirodalmi rangú író

Az irodalmi Nobel-díjakat megelőző esélylatolgatásokba nem szeretek beszállni, mert semmi értelmüket nem látom. Most azonban, hogy egy antiszemita és anticionista francia írónő kapta a világ legrangosabb irodalmi díját, kénytelen vagyok azt mondani: a Nobel-bizottság ezt a szörnyű tévedését az én szememben csak azzal tudná helyrehozni, ha jövőre Nádas Péter lenne Nobel-díjas. Igaz, az én szememben már régen az.

Az első regény, amit Nádas Pétertől olvastam, az Emlékiratok könyve volt 1990-1991-ben. Akkor voltam 18-19 éves kezdő hírlapírócska, s miután az első megdöbbenésemen túljutottam – „úristen, mekkora írózseni ez az ember!” –, s utánaolvastam a szerzőnek, nagy megnyugvással vettem tudomásul, hogy a pályáját fotográfusként és újságíróként kezdte. De később elolvastam a régi Pest Megyei Hírlapban megjelent riportjait, s megint elképedtem:  „úristen, mekkora újságíró-zseni ez az ember!”.

Az elmúlt 30 évben aztán sorra jelentkezett olyan remekművekkel, mint a Párhuzamos történetek, a Világló részletek, a Saját halál, vagy legutóbb, azaz idén a Rémregény, s azt hiszem, e kötetek alapján mi mindannyian hálát adhatunk a sorsnak, hogy ennek az embernek a kortársai lehetünk, s így lényegében vele együtt követhetjük nyomon a pályáját. Ami egyébként egészen meglepően egyenletes színvonalú, ami az ő esetében egyenletesen magas színvonalat, sőt – s nincs ebben semmi túlzás – világirodalmi rangot jelent. 

Nem értem, hogyan csinálja. Egyszerűen nem fér a fejembe. Pedig eléggé sokat tűnődtem rajta. 

Azt nem tartom elégséges magyarázatnak, amit ő mondott egy nemrégiben megjelent nyilatkozatában: megszokta, hogy délelőtt odaül az asztalhoz és ír, úgyhogy nincs mit tenni, reggelente odaül és ír. 

Nem tudom, mi kell egy ilyen káprázatos írói életműhöz, amely – jelzem – szerencsére nem lezárt, azaz fognak még minket meglepetések érni. Azt viszont tudom, hogy a tehetség és az íráskészség és a műveltség és az olvasottság önmagában kevés egy ilyen életmű létrehozásához. Kell hozzá valami egyedi, eredeti, sajátos, személyes titok, amivel csak és kizárólag ő rendelkezik. 

Lehetséges, hogy a titok nyitja annyi: neki másképpen működik az agya, mint egy „átlagos” írónak. („Átlagos” író alatt nem rossz írót értek, hanem olyan írót, akit nem Nádas Péternek hívnak.) 

Ha valamire vagy valakire ránéz, akkor egészen mást lát meg benne, mint amit mi. Egyes emberek, dolgok és jelenségek – a legegyszerűbbektől kezdve a legösszetettebbekig – számára egészen más jelentéssel bírnak, mint az „átlagos" írók számára, ezért képes egyedi, eredeti, sajátos, személyes módon írni az emberekről, a dolgokról, meg a földi és égi jelenségekről. 

Ráadásul: Nádas nem öregszik. Nem az évei számára gondolok, hanem arra, hogy nem avul el. Ez roppant meglepő egy olyan technikai-informatikai lázban égő és lassan elégő világban, amely egy év alatt többet változik, mint hétszáz éve egy emberöltő alatt. Nádas szövegei nem avulnak el, a negyven-ötven évvel ezelőtt írt művei ugyanolyan frissen és modernül hatnak, mint a megírásuk idején. 

Éltesse az Örökkévaló az emberi kor végső határáig egészségben, hogy még sok-sok éven át sugározzon ennek az irodalmi csillagnak a fénye a magyar kultúra egén. 

Boldog születésnapot, kedves Péter, én személyes Nobel-díjasom!

(Címlapkép: Nádas Péter/Facebook. Fotó: Máté Péter)