Ilyen volt a zsidó ellenállás a holokauszt során

Mivel a Jad Vasem az idei Jom Hasoá alkalmából a varsói gettófelkelés 80. évfordulójára emlékezve a zsidó ellenállást választotta központi témaként, az alábbi cikk azt mutatja be, hogy Közép-Kelet Európában mi jellemezte a gyilkosokkal szembeni ellenállást a zsidók részéről. Az írás a Jad Vasem internetes oldalán megjelent angol szöveg fordítása.

„Ami történt, felülmúlta legmerészebb álmainkat is. A németek kétszer is elmenekültek a gettóból... Úgy érzem, hogy nagy dolgok történnek, és amit mi meg mertünk tenni, annak nagy, óriási jelentősége van."
Mordechai Anielewicz utolsó leveléből, varsói gettó, 1943. április 21.

Mordechai Anielewicz, a Zsidó Harc Szervezet (Żydowska Organizacja Bojowa, ŻOB) parancsnokának szavai a harcok idején írt levelében összefoglalják a felkelés egyedülálló erejét. 

A varsói gettófelkelés, amely 1943. április 19-én, pészah előestéjén tört ki, az első városi felkelés volt a náci Németország ellen az általa megszállt területeken. A holokauszt alatti zsidó felkelések közül ez volt a leghosszabb ideig tartó és a legtöbb résztvevőt felsorakoztató felkelés. 

Ez népfelkelés volt: míg a ŻOB és a ŻZW (Żydowski Związek Wojskowy, a Zsidó Katonai Unió) harcosai a gettó utcáin harcoltak, a zsidók bunkerekben barikádozták el magukat. Néhány napos harc után a németek szisztematikusan gyújtogatni és robbantgatni kezdték a gettó házait, hogy legyőzzék a harcosokat és kikényszerítsék a szökevényeket a rejtekhelyeikből. 

A varsói gettó zsidósága egy hónapon át küzdött az életéért. Sokan a tűz és a füst csapdáiban haltak meg. A felkelés híre gyorsan elterjedt, még a szabad világba is eljutott, és a kevesek sokak elleni harcának, valamint az emberi szellem szabadságának és erejének szimbólumává vált.

A zsidó ellenállás jellemzői

A varsói gettófelkelés egyike volt a fegyveres és fegyvertelen zsidó ellenállás számos megnyilvánulásának, válaszul arra az üldöztetésre, elnyomásra és megaláztatásra, amelyet a zsidók a náci Németország és szövetségesei részéről elszenvedtek. A zsidó ellenállás számos formát öltött: szellemi, kulturális, titkos politikai, oktatási vagy vallási; az események földalatti dokumentálása; személyi igazolványok és védlevelek hamisítása; zsidók elrejtése; zsidók ezreinek határokon át biztonságosabb helyekre csempészése; szökés a táborokból és gettókból; fegyveres felkelések és a nemzeti ellenállási mozgalmakhoz való csatlakozás; a szövetségesek segítése; és még sok más. Sok ilyen akció a zsidó dac kifejezése volt a németek és bűntársaik szélsőséges üldözése ellen, és a test és a lélek megőrzése érdekében hajtották végre őket.

A zsidók a németek által megszállt területeken a civilek kis, többgenerációs és megosztott kisebbségét alkották, s nagyrészt közömbös, sőt, gyakran velük ellenséges lakosság között éltek. Velük szemben Európa legerősebb állama állt, amely minden erejét ellenük fordította. Ilyen körülmények között gyötrelmes és kétségbeesett dilemmák elé kerültek, és azok, akik harcolni és védekezni akartak, ezt annak tudatában tették, hogy a többséget nem tudják megmenteni. 1941 decemberében egy vilnai vitán Abba Kovner azt mondta:

„Van-e esély a megmentésre? Meg kell adnunk az igaz választ, bármennyire kegyetlen is. Nem, nincs esély a megmentésre. A válaszunknak még világosabbnak kell lennie – talán van lehetőség arra, hogy zsidók tíz vagy százai megmenekülnek: de népünk egésze, a német megszállás alatt álló terület több millió zsidója számára nincs esély."

Egy-egy zsidó vagy földalatti csoport bármely döntése vagy cselekedete sokak életét veszélyeztette. Néhányan felismerték, hogy mivel Németország átfogó célja az összes zsidó meggyilkolása, az ellenállás nem lesz képes megváltoztatni a tömegek sorsát. „A mi tevékenységünk talán közelebb hozza a véget – de az a vég mindenképpen eljön" – mondta Kovner.

Lázadások, szökések, határon keresztüli menekülés és rejtőzködés

A zsidók tucatnyi településen próbáltak felkeléseket szervezni: Vilniusban, Bialystokban, Krakkóban és másutt kétségbeesett kísérleteket tettek a felkelésre, amelyet általában nem a megmentés, hanem inkább a nép méltósága érdekében tett szimbolikus gesztusnak szántak. 

A táborokban is szerveztek zsidó foglyok fegyveres felkeléseket. Ilyen volt a treblinkai és sobibori felkelés, valamint az auschwitz-birkenaui Sonderkommando felkelés, amelynek során foglyok egy csoportja – többségében görög, lengyel és magyar foglyok – 1944 októberében felrobbantotta az egyik krematórium épületét. 

Néha a harcok csak néhány óráig vagy néhány napig tartottak. Voltak olyan esetek, mint például Łachwa gettójában, amikor a lázadás célja az volt, hogy tömeges menekülést tegyenek lehetővé a környező erdőkbe.

Zsidók százezrei menekültek egyedül vagy csoportosan több tucatnyi településről, deportáló vonatokról, táborokból, sőt megsemmisítő táborokból is, hogy megmentsék saját és mások életét. A menekülési kísérletek kimenetelét többek között az időzítés, a domborzati viszonyok és a helyi lakosság zsidókhoz való viszonya befolyásolta. Az 1941 nyarától a háború végéig tartó szökési kísérletekből csak néhányan maradtak életben. Így például a Tuczyn gettójából megszökött 2000 menekült közül mindössze 20-an élték meg a felszabadulást.

Az ellenállás egyik formája a zsidók mentése volt, amelyet olyan zsidók végeztek, akik maguk is üldöztetést szenvedtek. Így például a szlovákiai „Munkacsoport" és a magyarországi cionista földalatti szervezet tagjai megszervezték több ezer zsidó átcsempészését a határon. Romániában a Zsidó Hitközségek Szövetsége a kormány utasításait megszegve igyekezett minél több deportáltat segíteni a Dnyeszteren túli területre, hogy, ha rettenetes körülmények között is, de túléljék az eseményeket.

A zsidó ellenállási aktivisták számára a gyermekek megmentése állt az első helyen. Ennek érdekében a zsidó földalatti hálózatok együttműködtek nem zsidó társaikkal, sőt, hivatalos zsidó szervezetekkel is, amelyek szintén illegális tevékenységet folytattak a gyermekek megmentése érdekében. Így mentettek meg több ezer zsidó gyermeket Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban és Magyarországon.

A zsidó ellenállás Németország és kollaboránsai ellen

A zsidó földalatti aktivisták hozzájárultak a náci Németország elleni háborúhoz, valamint a náci birodalom és kollaboráns országai vereségéhez. A kelet-európai erdőkben harcoló, több ezer zsidó partizán fontos tényező volt a németek elleni harcban és az erdőkbe menekült zsidók ezreinek megmentésében. 

A zsidó partizánok zsidó egységeket hoztak létre vagy csatlakoztak általános partizáncsoportokhoz, és nemcsak Kelet-Európában, hanem számos más európai országban, például Jugoszláviában, Görögországban és Bulgáriában is harcoltak a partizánok soraiban. Algériában a zsidó földalatti mozgalom tagjai segítettek a szövetséges erőknek partra szállni és elfoglalni az országot.

Dac: az identitás és a közösség megőrzése

A zsidó dac a holokauszt idején a szellemi és kulturális ellenállásban is megmutatkozott. A zsidók életüket kockáztatva nyíltan és demonstratívan, vagy titokban és a föld alatt folytatták a micvák betartását, a spiritualitásuk és hitük megőrzését, az oktatási hálózatok működtetését, a támogatási rendszerek fenntartását és a zsidó kultúra megőrzését. Elie Wiesel írta:

„A zsidó lélek az ellenség célpontja volt. Tönkre akarta tenni, ahogyan fizikailag is el akart minket pusztítani. De pusztító ereje, romboló hatalma ellenére a zsidó lélek elérhetetlen maradt számára".

Miközben a végsőkig üldözték őket, sok zsidó megszegte, megtagadta a németek és kollaboránsaik parancsait, és amennyire csak lehetett, fenntartotta a gyökereket jelentő életmódot a behódolás elutasításának kifejezéseként, megőrizve identitásukat és méltóságukat.

Ebben az összefüggésben kiemelkedik vallási hagyományaik és a zsidó életkörülményeik megőrzése. Sokan titokban ünnepelték az ünnepeket, néhányan imaközösségeket tartottak, és többen igyekeztek betartani a kásrut és a tisztasági törvényeket is. 

Egy másik jelentős, egzisztenciális törekvés a gettókban nyilvánult meg, ahol színdarabokat és koncerteket rendeztek, földalatti könyvtárak működtek, verseket és földalatti újságokat nyomtattak és terjesztettek, és titokban pezsgő kulturális életet folytattak. Az ellenállók igyekeztek fenntartani az életerőt, és egyúttal kifejezést adni a megélhetés és az üldöztetés zord valóságának abban a kétségbeesett reményben, hogy – megérve a háború végét – újra egyesülhetnek rokonaikkal és a közösség tagjaival. 

Az oktatási tevékenység a németekkel szembeszegülve, a vállalt halálos kockázat teljes tudatában, küldetéstudatból és a gyermekek lelkéért érzett felelősségből származott. Chaim Aharon Kaplan tanár és nevelő ezt különösen jól fogalmazta meg 1940 augusztusában Varsóban írt naplójában:

„Szerencsétlenségünk napjaiban a marranók életét éljük. Minden tilos számunkra, és mégis mindent megteszünk".

Bárhol is uralkodtak a németek és szövetségeseik, az üldözött zsidók egyedül, csoportokban és közösségek részeként dolgoztak fizikai túlélésükért, de a zsidó nép kulturális, vallási és oktatási életének megőrzéséért is.

A széles körű ellenállás végül nem volt képes zsidók tömegeinek megmentésére. Tekintettel a nácik elszántságára a „végső megoldás" végrehajtására, valamint az általuk és bűntársaik által gyakorolt erőre, az ellenállás és a harc a sorsukra hagyott, meggyötört emberek küzdelme volt. És mégis, a holokauszt alatti zsidó ellenállás minden formája, kiterjedtsége és sokoldalúsága nemzedékekre szóló zsidó örökséget hagyott hátra, amely az emberi szellem erejét és az emberiség alapvető értékeit szimbolizálja.

(Forrás: www.yadvashem.org)

Címlapkép: a Waffen SS katonái elvezetik a varsói gettófelkelés leverésekor elfogott zsidókat. Forrás: Jad Vasem)