A lelkünk konzervatív tája – Gondolatok John Lukacsról

Petőfi Sándor egyik legszebb elbeszélő költeményét az egykor szép és víg napokat látott, daliás időket megélt Salgó váráról írta. A költő barangolásai közben már csupán a régenvolt nagyság szétszóródott köveit láthatta, egy romokban heverő erődítmény fűben heverő kőkockáit. Egy másik költő pedig azt találta írni egyszer, hogy „Irul-pirul Mária, boldogságos kismama / Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját.” 

Mindez azért tűnhet furcsának, mert ha John Lukacs neve szóba került, szinte elválaszthatatlanul a konzervatív vagy, ahogy ő szépen pontosította, a reakciós jelző tapadt a nevéhez. Nem tudom írt-e valaha külön Petőfiről vagy József Attiláról, de bizonyosan nem az ő tüzük és dühük az, amit a konzervatív szó hallatán fel szoktunk idézni. Holott mindkét poéta lelkében honolt egy konzervatív táj, s valaki, akkor John Lukacs mélységesen tisztában volt ezzel.

A história magyar-amerikai jelese nem, vagy nem csupán a politikai konzervativizmus egyik, korunkban kivételes képviselőjeként nyerte el az olvasók szívét. Ő a mindnyájunk lelkében élő konzervatív tájról dalolt, messze túllépve egy szűken vett világnézet határait, ezért is tudott megszólítani egészen különböző embereket. Mert a nagyság feltétele az egyetemesség szolgálata, nem a partikularitás dicsérete. Lukacs életművét is ez a gondolat formálta és ezt közvetítette számunkra is, akár az 1900-as év Budapestjéről, akár a második világháború első éveiről, akár az eredendő bűnről elmélkedett. Ha azt írom, hogy szépirodalmi vénával megáldott történészként, Márai és Krúdy örök kortársaként rajzolta meg lelkünk konzervatív szegletét, talán nem tévedek.

Tudta, hogy mindenki, még a legvérmesebb forradalmár is szeret néha tűnődni. Szeretjük a házak párkányain lévő historizáló szobrokat, szeretjük a követ, ami iskolába menvén ott van a járda peremén, és szerencsét hoz nekünk, ha rálépünk. Szeretjük a baracklekvár ízét, ahogyan nagymamánk receptjében ott rejtőzik, megnyugtat, ha régi ismerősünk ránk mosolyog. Szeretünk hinni abban, hogy a világban rendet, nyugalmat és biztonságot lehet teremteni. Ez gyönyörű illúzió, mely nélkül nem lehet élni. John Lukacsról Oravecz Imre egyik hőse jutott eszembe, az élete alkonyán lévő parasztember, aki egész világában rendet teremtett maga körül, a munka és a természet időt álló keretet adott létezésének, s aztán haldoklásakor feldúlta a szobát. S ekkor döbben rá, hogy a rendet nem mi, halandó emberek, hanem csak a Fölöttünk Való adhat.

John Lukacs egyik legszebb könyvét kedvenc hőse, Churchill és legfontosabb antihőse, Hitler képzelt párviadaláról írta, arról a 80 napról, amikor megindult a Nyugat-Európa ellen a Wehrmacht, s végül a brit miniszterelnök egyedül is vállalta a háborút a náci Németországgal szemben. Lukacs számára ez volt talán a huszadik századi történelem legfontosabb történése, mondjuk úgy sorsesemény, mely az ő életét is befolyásolta. Ennek kapcsán fogalmazta meg történetírói hitvallását, amelyet nem tudunk rokonszenv nélkül idézni: „Ha a történész elismeri, hogy hisz a »tudományos« objektivitásban, közben tudnia kell, hogy beismerésében az önámítás veszélye lappang. Ugyanígy ügyelnie kell, nehogy a szélsőségesen túlzó dramatizálás menthetetlenül a szavakkal való visszaélésre csábítsa.” Ennél szebben és pontosabban senki sem fogalmazta meg számomra, hogy miben rejlik az emberi szellem egyik legnagyszerűbb alkotásának, a történetírásnak, e filozófia, irodalom és lélektan határán álló műfajnak a csábereje és veszélyessége is.

Sok mindent el lehetne még mondani John Lukacsról, melyek tovább színesítenék e kivételesen hosszú és gazdag életút eleven portréját. Beszélhetnénk derék mesteréről, a londoni követ Auer Pálról, aki családi barátként egyike volt e hazában az angolfil szellem képviselőinek, és a Független Kisgazdapárt „polgári” alakjainak. Felidézhetnénk, hogy milyen korán hazalátogatott s milyen éles szemmel jellemezte 1972 Magyarországát, hogyan vette észre a felszínen lévő csillogást, a Nyugat mohó másolásának vágyát, amelyből nem következett a polgárosodás szeretete. Ám John Lukacs mindezt gyűlölködés és villogó antikommunista érzelmek nélkül rögzítette. S utalhatnánk élete egyik legkülönösebbnek tűnő ellentmondására, nevezetesen arra, hogy a nyugati magyar emigrációban egyik legközelebbi barátja az a Kovács Imre lett, aki a Néma forradalom írójaként és a Nemzeti Parasztpárt vezető személyiségeként aligha írható le a politikai konzervatív jelzős szerkezettel. Valami mélyebbről van itt szó, a hagyományok, az állandóság, lelkünk konzervatív tájának közös szeretetéről. Azért írok tájat, mert az mindig szelíd, nincsenek éles körvonalai, sokféle nép élhet rajta és mindnyájunké lehet. Ahogyan John Lukacs is mindnyájunké volt.

Köszönet, hogy kortársai lehettünk!

Papp István, történész