120 éve született Szerb Antal, az Utas és holdvilág, a lélek kamaszkorának írója

Soha nem nőtt ki teljesen a kamaszkor mindenre fogékony, kissé kétségbeesett zavarából, esetlenségéből: soha nem tudta meg igazán, kicsoda ő, csak a könyvek által megnyitott képzelt végtelenben érezte otthon magát: ezért volt egyszerre gyengéden romantikus és gúnyos, akár krimiparódiát írt, akár olyat, amit senki más előtte és utána: vicces irodalomtörténetet.

A keresztapja Prohászka Ottokár, a nagy magyar katolikus szociális reformer és messze földön híres antiszemita volt, a zsidó származású kisfiú gyermekként megismerkedett a cserkészettel is, és bár csak egyetlen világhoz kívánt tartozni, mégis két világ határán járt folyamatosan: hitt a korszakok és népek lelkében, hitt a zsidó néplélekben és nyomait minduntalan felfedezni vélte mélyen hívő keresztény önmagán is kamaszkorától fogva. Ez izgatta elsősorban: valami a világ felszíne alatt, a dolgok valódi, rejtett lelke, ezt kutatta az az irodalom, amelyhez igazán kötődött. Ez vonzotta a misztikához is, amelyet azonban önironikus, önkicsinítő öngúnyra hajlamos karaktere soha nem mert igazán komolyan venni. 

Mintha mindig azt mondta volna a szája sarkában húzódó bocsánatkérő félmosoly, hogy ne nevessetek ki, sajnálom, hogy ilyen okos és művelt, ilyen reménytelenül szemüveges könyvember vagyok csak: így jelenik meg nekünk Latinovits Zoltán figuráján keresztül a Pendragon-legendában, egy bölcsészdoktor ódon várak, elragadóan naiv és kedves várkisasszonyok (Halász Judit), őrültnek tűnő, elegáns angol főurak (Darvas Iván) és titokzatos szörnyek társaságában. A romantikus rémregény és az okoskodó krimi keverékének megteremtése és kifigurázása volt ez a könyv, mert mindent, amit teremtett, amiben hitt, rögtön ki is kacagott a biztonság kedvéért. A nagy zsidó költő, Heine jellemzésére írta, hogy a zsidó lélekben irónia és szentimentalizmus édestestvérek.

Antikvárius ember, könyvember volt: a távolodó fiatalság nosztalgiáját sem tudta máshogy megénekelni, csak a „Könyvek és ifjúság elégiája”-ként. Hiszen ami elmúlt, fizikailag többé nem hozzáférhető, igazán csak könyvekben él: a képzelet és a múlt volt a „természetes” közege.

Ő az egyetlen ember a földön, aki könyvekről írt regényt, olyan regényt, amelynek minden szereplője könyv. Kettőt is: a magyar és a világirodalom történetét. Fordulatos, szellemes, könnyed és mély bestsellereket, amelyek viccein jól érződik, átüt a meghatottság, hogy szerzőjük elmondhatja a világ legvarázslatosabb tárgyai, a könyvek, az emberi szellem történetét.

Ahogy az ember alkotta világ minden tárgya, a használati eszközök és az épületek mind magukban rejtenek egy könyvet. Önnön történetüket, úgy az emberi élet is és van, hogy ez a történet önálló életre kel. Feltámad a múlt az Utas és holdvilág lapjain is, a kamaszkor kísértete eljön, hogy behálózza a főszereplő, Mihály berendezett, polgári életét: a zavarodott bizonytalanság, a kamaszkor a lehetőségek kora, amikor még minden könyv, minden élettörténet nyitva áll az ember előtt és minden lehetségesnek tűnik: ez a legnagyobb szabadság és szorongás ideje. Végül azonban mind elindulunk az egyik úton, akik képesek vagyunk felnőni, mert „amíg az ember él, addig még mindig történhetik valami”. A könyv szerzője meggyilkolása után évtizedekkel világsiker lett, Európa az utóbbi években Szerb Antallal idézte meg a torokszorító kamaszkort egy új bizonytalanság időszakának legelején.

És végül egy levél Weöres Sándorhoz: „Kedves Sándor, most az egyszer nem irodalmi kérdésben fordulok hozzád, hanem nagyon súlyos egyéni kéréssel. Sáncmunkára vagyok beosztva Balfon (Sopron mellett), otthontól és minden utánpótlástól elzárva. Velem volt Szerb Tóni is, de sajnos csak volt; tegnapelőtt temettük el. Itt van Sárközi Gyuri is, aki majd csatlakozik kérésemhez: küldj valami pénzösszeget kölcsönképpen, amit alkalomadtán majd visszafizetünk. A legjobb lenne persze a természetbeni segítség, élelmiszer, csak félek, hogy a csomag elvész, pénzt állítólag inkább közvetítenek. Ne haragudj, hogy ilyen kéréssel zaklatlak, de igazán a legvégsőkről van szó. Előre is hálás köszönettel ölel Halász Gábor. Sanyikám, de profundis … Segíts rajtunk, ha lehet és ha tudsz. Ölel Sárközi Gyurka.”

Ez a levél ad hírt arról, hogyan lett vége ennek a tüneményes, szinte valószínűtlenül szeretetreméltó életnek 1945 első napjaiban, Szerb Antal 44. évében. A végén a hozzátoldás a másik katolikus zsidó, Sráközi György tollából Dávid zsoltárait idézi: a mélységből kiáltok Hozzád, de latinul, a katolikus verzióban, a Vulgata-fordításban: de profundis. Ő sem élte túl a holokausztot, ahogy a másik levélíró, Halász Gábor sem, akik ez egyszer, kivételesen, az agyonveretés és az éhhalál árnyékában kissé szabadkozva, de nem irodalmi ügyben fordultak Weöres Sándorhoz utolsó szavaik egyikével e világon.

Fonassék be emlékük az élet kötelékébe.