Schweitzer József emlékezete, avagy így legyünk neológ zsidók: szerényen, de büszkén

Személyes hangú, szeretetteljes és bensőséges hangulatú megemlékezéssé vált az az emlékülés, amelyet dr. Schweitzer József országos főrabbi, egyetemi tanár és rektor, Széchenyi-díjas tudós születésének 100. évfordulója alkalmából tartottak tegnap a Rumbach utcai zsinagógában.  A neológia egyik legjelentősebb főrabbiját többek között tanítványai méltatták, azok a mai neológ rabbik, akiket ő avatott fel, s akik ma  összetartó, erős zsidó közösségek építésével szolgálják mesterük szellemiségét.

Dr. Schweitzer József, a Mester, a tanító, a főrabbi szellemisége ma is él, hiszen írásai, tanításai és személyes példamutatása révén ő igenis jelen van a neológ zsidóság mindennapjaiban. Tanítványai, akik ma neológ rabbiként dolgoznak a zsidó közösségért, soha nem felejtették el őt, és évtizedek távlatából is képesek felidézni a sok-sok együtt töltött órák közül azokat a pillanatokat, amikor a professzor – sokaknak „Józsi bácsi” vagy „Jóska” – életre szóló hatást gyakorolt rájuk egy-egy félmondatával, gesztusával és bátorításával. 

Ez volt a summázata annak az emlékülésnek, amelyet a főrabbi születésének 100. évfordulója alkalmából rendeztek a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem (OR-ZSE) és a Magyar Hebraisztikai Társaság szervezésében tegnap a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában.

A ház vezetője, Kiss Henriett a köszöntő beszédében a jelenlegi országos főrabbit, dr. Frölich Róbertet idézte, aki Schweitzer professzorról egy alkalommal azt mondta: „a valósággal szembeni teljes alázat jellemezte”. 

Majd felvételről magát a professzort hallhattuk, aki Martin Buberre hivatkozva így nyilatkozott: a tanulás nem más, mint az élet kapuja, ezért a tanulás egy rabbi számára élethossziglan tartó, a rabbi-léttől elválaszthatatlan, folyamatos tevékenység. Ezt tanulta Schweitzer professzor a saját mesterétől, Scheiber Sándortól, s ezt adta tovább tanítványainak, azoknak a növendékeknek, akik ma már meglett korú rabbikként szolgálják a magyar zsidó közösséget annak érdekében, hogy a közösség tagjai képesek legyenek megélni a zsidóságukat. 

De hogyan is kell a zsidóságunkat megélni? Hogyan kell egy ősi nép páratlanul hatalmas tudáskincsét megőrizni és továbbadni? Erre is elhangzott a felvételek között egy gyönyörű Schweitzer-mondat:

– Szerényen, de büszkén. 

Az emlékülés résztvevőit Heisler András, a Mazsihisz elnöke köszöntötte (az ő beszédét cikkünk alatt teljes terjedelmében közöljük), majd dr. Biró Tamás, az OR-ZSE tudományos rektorhelyettese szólt a megjelentekhez, felidézve azt a személyes mozzanatot, hogy az ő családjában öt generáció tagjai kötődtek a professzorhoz.

– Büszke vagyok erre a kötődésre, annál is inkább, mert Schweitzer József a neológia megtestesítője volt, aki mindenkivel szót értett az ultraortodoxoktól kezdve a keresztény papokig. Ennek az lehetett a titka, hogy két világ határán állt: egyszerre képviselte az ősi zsidó hagyományt és a modern európai értékeket. 

A rektorhelyettes leszögezte: az OR-ZSE célja az, hogy Schweitzer József szellemi örökségét vigye tovább, és adja át a jövő rabbigenerációinak.

Az emlékülés legderűsebb jelenete az volt, amikor a főrabbi unokái, Péter, András és Marcell emlékeztek a nagyapjukra – „Józsira”, ahogy ők nevezték –, a legmeghatóbb pillanatok pedig azok voltak, amikor két tanítvány, dr. Verő Tamás főrabbi és Radnóti Zoltán emlékezett vissza a mesterükre. Mind a kettejük beszédéből sugárzott az a szeretet, amelyet iránta éreztek, hiszen Schweitzer József nem egyszerűen „csak” az egyik tanáruk volt a rabbiképzőben, hanem apafigura és barát, mindig és mindenkor rendelkezésre álló segítőkész ember, aki egyenrangú partnerként „kollégának” nevezte akkor frissen végzett növendékeit.

– Lényegében mindent neki köszönhetünk – röviden így lehetne összefoglalni Verő és Radnóti főrabbi megható visszaemlékezését.

Ezután Vörös István Károly helytörténész, levéltáros tartott előadást a pécsi zsidóságról, majd Frojimovics Kinga történész, levéltáros beszélt a vidéki hitközségekről a holokauszttal kapcsolatosan. 

Az emlékbeszédek és előadások után Schweitzer József gyermekei, Schweitzer Judit és Schweitzer Gábor adták át a 2017-ben alapított Schweitzer-díjat, amelyet idén Jakab Réka és Kákonyi Anna érdemelt ki a Táguló és szűkülő terek – A veszprémi zsidóság társadalom- és gazdaságtörténete című közös munkájukkal. A díjazottakat és a művet Komoróczy Géza professzor méltatta.

Ugyancsak az emlékülés keretében mutatták be a Hadd dicsérem a kegyes férfit! – Tanulmánykötet Schweitzer József születésének centenáriumán című művet, amelyet Koltai Kornélia és Zsellengér József szerkesztett. (A kötetről hamarosan ismertetőt közlünk.)

HEISLER ANDRÁS KÖSZÖNTŐ BESZÉDE 

Zsidó vezetőknek az őszi ünnepek okozta torlódások miatt nehéz logisztikai feladatai vannak. Egyszerre kell egy időben több helyen ott lenni, ami még a rutinosabbaknak is komoly gondot okoz. Ma egy pécsi konferencia volt a naptáramba beírva, de a gondviselés szerencsére átírta azt, s Pécsre, egy szociális konferenciára csak később kell mennem. A jelenlévők közül, gondolom, keveseknek kell elmagyaráznom, miért éppen a pécsi program említésével kezdem köszöntőmet. 

Schweitzer József 1948-81 között pécsi főrabbiként tevékenykedett, ahol nemcsak a pécsi zsidók vallási és közösségi életét, a Talmud-Tórát, a zsidó oktatást szervezte újjá, de ottani közösségépítő munkájával az ország zsidó életének újjáélesztésében is jelentős szerepet vállalt. 

Azt talán már kevesebben tudják, hogy 1964 óta oktatott a budapesti Rabbiszemináriumban - azokban az évtizedekben, amikor a kelet-európai országok közül egyedül itt, Budapesten volt rabbiképzés. Praktikusan Moszkvától Szófiáig minden ország rabbija a mi Rabbiszemináriumunk egykori hallgatója volt, s a vasfüggöny mögött utazhattunk bármerre, a rabbi mindenhol tudott magyarul. 

Pécs és a Rabbiszeminárium mellett munkásságának ezernyi szálából kiemelem a vallásközi párbeszéd előmozdításában, és a zsidó értékek széles körű megismertetésében folytatott aktivitását. 

Schweitzer Gábor egy édesapjára való emlékezésében megemlíti Büchler Sándort, a mártírhalált halt keszthelyi főrabbit, aki egy 1938-as publicisztikájában csokorba gyűjtötte „a rabbi működésének legfontosabb ismérveit, amelyek legtöbbje eredendően nem írásba foglalt rendelkezésként, hanem – miként fogalmazott – érzésként és szellemként élt és hagyományozódott át nemzedékről nemzedékre. Ennek a rabbinikus tradíciónak része a színtiszta vallásosság, az erkölcsi fenség, a zsidó közösség ideáljaiért való lelkesedés, a tűrni tudás, a tudomány és a műveltség áhítata, az emberi jogokért és szabadságért való rajongás, a hazához való hűség, a segítőkészség, valamint a szenvedők iránti együttérzés. Ez a felsorolás lényegében a neológ rabbik ma is vállalható krédójának tekinthető.” – olvashatjuk Gábor írásában. 

Schweitzer József rabbinemzedéke ezzel az ethosszal indulhatott el, mindannyiuk zsebében már egy megszerzett világi diplomával. Mi minősíti egy rabbi munkásságát, vagy akár egy világi vezetőét – gondolkodom sokat ezen a kérdésen. 

Nem véletlenül emeltem ki bevezetőmben Schweitzernek a pécsi, a rabbiszemináriumi és a vallásközi párbeszéd területén végzett munkáját. Mert mindhárom területen maradandót alkotott. Schweitzer nélkül lehet, hogy ma nem lenne pécsi közösség, de semmiképpen nem olyan, amelyik egy országos jelentőséggel bíró szakmai konferenciát tudna rendezni. Schweitzer bölcsességének köszönhetően a rendkívül mostoha körülmények ellenére is működőképes maradt a Rabbiszeminárium – s az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem jogelődjeként ő alapozta meg a ma is sok nehézséggel működő intézményünk létét. S a magyarországi keresztény-zsidó párbeszéd területén is olyan innovatív folyamatokat volt képes beindítani, amelyek hatásai és szervezetei ma is életképesek és őrzik a honi vallási békét. 

Mi minősíti egy ember munkásságát, a vallási vagy világi vezetőét? Az életmű, s abból az, ami maradandó. Az évtizedeken, vagy akár hosszabb időszakon is átívelő, a társadalom és/vagy a közösség működését tartósan befolyásoló elhivatott, elkötelezett és hiteles munka. Schweitzer professzor tisztelőjeként, később talán barátjaként hajtok fejet emléke előtt. 

Az OR-ZSE dísztermében a helység faláról egykor élt legnagyobb rabbik képe őrzi és idézi a hely szellemét. Valahányszor ott vagyok, érzem, Schweitzer József hiányzik közülünk. Az egyetem zsinagógájából is, s csak remélni tudom, hogy ma és a jövőben, minden ott tanuló, vagy működő neológ rabbi ha drósét mond, Schweitzer József bölcs szelleme fogja vezérelni szavait. 

Fotók: P.T. / Mazsihisz