Mai születésnapos: Popper Péter, az egyszerűség tanítója

Nem volt guru, nagyképű bölcs vagy hódolatot követelő tanító. Hallatlan népszerűségét azzal szerezte, hogy nyilvánosan tépelődött a legsúlyosabb és leghétköznapibb kérdéseinken. Miért nem élhet az ember egymagában, miért van rászorulva idegenek figyelmére? Miért fontos ragaszkodni és elengedni is? Mit tehetünk egyáltalán önmagunkért és másokért?

Nem volt pesszimista, derűs realista volt: mind megérkezünk kiszolgáltatottan, ismeretlen okból, idegenként egy idegen világba és nem tudjuk, mikor, hogyan és merre megyünk tovább. Köd előttünk, köd mögöttünk, szél hozott, szél visz el. Vagyis semmi sem olyan nagyon fontos és mégis: mindennek, ami visszahozhatatlan, rendkívüli jelentősége van – talán valami magasabb szempontból, ha van az emberénél magasabb szempont a végtelen, közönyös univerzumban. És mintha lenne: hiszen úgy rendezte be ezt az érthetetlen vendégséget a titokzatos, de voltaképp szívélyes házigazda, hogy rá legyünk utalva mások, idegenek törődésére, hogy ne tudjunk meglenni mások nélkül és közünk legyen hozzájuk. Hogy emberek között találkozások történjenek. Popper Pétert ezek a kérdések tették „valláspszichológussá”, a kérdés, hogy milyen vígasz nyújtható az embereknek, miben, kiben bízhatunk, mit remélhetünk. Nem hitt a gyógyításban és a végén már a tudományban egyáltalán: csak a vigaszban hitt, az irgalomban és a szeretetben. Istenben, végső soron.

„Az emberek lelki gondozása valamikor a papi szolgálat része volt. A modern időkben azonban csökkent az egyház befolyása, és a feladat lassan átcsúszott az orvosok kezébe, ahol viszont túl ridegnek, tudományosnak és racionálisnak bizonyult. Ez a helyzet hívta életre a pszichológiának elnevezett furcsa tudományt, amely félig papi, félig orvosi gyökerekből táplálkozik: ebből is van egy kicsi benne, meg amabból is” – tanította.

Két helyen élt hosszabban a hazáján kívül, Indiában és Izraelben és ennek megfelelően két vallás tanítása vezette egyszerre szellemét: az indiai eredetű buddhizmusé, amely mindennek elengedését hirdeti egyetlen útként, amely kivezet a szenvedés örök körforgásából és a judaizmusé, amely „művelni és őrizni” akarja a Földet és reményét a Messiási jövőbe, „a világ megjavításába” veti. Meg kell kísérelni jobbá tenni a világot, akár komoly áldozatok árán is, de ismerni kell lehetőségeink határait is, kerülni a világboldogító erőszakot és az önkomolyanvételt. Meg kell tanulnunk értelmesen élni és könnyedén, lazán meghalni, ha eljön az idő. Szerette József Attilát idézni: „Az meglett ember, akinek/ szívében nincs se anyja, apja,/ ki tudja, hogy az életét/ halálra ráadásul kapja/ S mint talált tárgyat visszaadja/ bármikor-ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja/ se magának, sem senkinek”.

És ő nem is akart senki papja lenni, amire tanított, az nem a nagyképűség volt, hanem a ráhagyatkozás alázata: megsúgta halkan, ha még nem vettük volna észre, hogy mindannyian az Ég alatt egy nagy, ismeretlen Úr vendégei vagyunk és ez nagy kitüntetés, de vendégségben azért mégis meg kell próbálni viselkedni.

Amikor arról kérdezték, mi a rá irányuló óriási figyelem titka, habozás nélkül leleplezte magát: „olyan témákról írok, amelyek érdeklik az embereket, na meg engem is. Tehát, az érdeklődésünk közös”. Ennyi az egész. Hogy figyelt ránk, mert szeretett minket és segíteni akart rajtunk, amennyire lehet. Nyolc éve ment el, ma lenne 85 éves.