Magneto az X-Menből: Zsidó főgonosz Hollywoodban

Mi köze van a gonosz Magnetonak a fekete polgárjogi mozgalomhoz és mi köze a meleg büszkeségnek a Mutáns Büszkeséghez? Gonosz-e egyáltalán a mágnesességet uraló, mutáns zsidó rosszfiú?

Az X-Men-szériát, az emberfeletti képességekkel rendelkező mutánsok két csoportja, az X-men és a Testvériség egymás elleni harcát az 1960-as években rajzolta képregénybe két zsidó alkotó: Stan Lee és Jack Kirby. A gonosz mutánsok szerint nekik, akik kiválasztottak és felsőbbrendűek, uralkodniuk kell az emberek felett, akik amúgy is képtelenek bármiféle másság elviselésére. A jó mutánsok viszont hisznek a különböző populációk és genetikai kódok békés egymás mellett élésében. Nekik ugyanis „van egy álmuk”. Igen, az egész mese közvetlen környezete Amerika fekete polgárjogi mozgalma és annak két emblematikus vezetője, Martin Luther King és Malcolm X.

King tiszteletes – akinek a harcát számos zsidó támogatta – békés úton akarta elérni a jogegyenlőséget és nem akarta, hogy a feketék visszavágjanak, bosszút álljanak vagy uralkodjanak addigi elnyomóik felett. Malcolm X – az Iszlám Nemzet egyik legnagyobb hatású vezetője – azonban nagyon is hitt a felszabadító erőszakban és egyfajta ellen-rasszizmus hirdetése sem állt mindig távol tőle. Ők ihlették a két szembenálló, mutáns bandavezér figuráját, Professor Charles Xavierét és Eric Lensherrét, vagyis Magnetóét, akik – naná – egykoron azonos célért küzdő barátok voltak a Mutáns Polgárjogi Mozgalomban, míg eltérő módszereik szét nem választották őket.

A gonosz Magneto mindebből kifolyólag a ’80-as évekig nem volt zsidó, 1981-ben visszamenőleg vált azzá (vannak olyan pechek, amelyeket, úgy tűnik, még a szuperhősök sem tudnak elkerülni). Ebben az évben kapott holokauszt-túlélő múltat egy képregényben és ez motiválta aztán bizalmatlanságát az emberiséggel szemben: látta Auschwitzban, kisgyerekként, mire képesek az emberek az „örök idegennel”, a zsidókkal szemben és van oka feltételezni, hogy ha tehetnék, így bánnának a mutánsokkal is. Amikor sejtelme később beigazolódik és a kubai válság idején a szovjetek és az amerikaiak egyszerre lövik ki az emberiséget megmentő mutánsokra rakétáikat, ő immár habozás nélkül dönt: magnetikus erejével visszafordítja őket, a kilövőkre célozva. Amikor a jó professzor arra hivatkozik, hogy akik kilőtték őket „csak parancsot teljesítettek”, túlélő múltja idéződik fel benne és kimondja a híres mondatot: soha többé. Így válik főgonosszá.

A „soha többé” azonban másra is utalhat: nem csak Auschwitzra, nem csak a mutáns felsőbbrendűségre, hanem a zsidó nacionalizmust, egyesek szerint zsidó rasszizmust hirdető Meir Kahane rabbi szervezetére, a Zsidó Védelmi Ligára is, amelynek ez, a „soha többé” volt a jelmondata, és amely szintén nem riadt vissza a terror közelébe sem menni alkalomadtán. Olyankor, amikor a zsidók „megvédéséről”, a „Soha többé” bármilyen eszközt igénybe vevő garantálásáról volt szó. Voltak, akik Kahane rabbi gondolatait látták viszont a leglenyűgözőbb hollywoodi antihősben, Magnetoban. Kahane szerint a zsidóknak nincs okuk mások jóindulatában bíznia és Magneto is zsidóként szerzett tapasztalataiból vonja le a következtetést, hogy a mutánsoknak sincsen.

Az kétségtelen, hogy holokauszt-túlélővé válásával Magneto figurája mélységet kapott, összetettebbé vált és kétségei, folyamatos őrlődése humanizmus és mutáns felsőbbrendűség között lehetővé tették azt is, hogy a nézők azonosulhassanak a karakterrel: Magneto olyan antiszuperhős, akit a legtöbben a lelkük mélyén megértenek és szeretnek: maga a jó mutánsok vezetője, X professzor sem tagadja meg tőle soha a barátságát.

A holokauszt iszonyatosan erős tabukat állított fel a zsidó figurák ábrázolásában: A velencei kalmár előadását szinte lehetetlenné tette, a legbonyolultabb rendezői trükkökre, elgondolásokra van szükség ahhoz is, hogy ezt a sok száz éves klasszikust, a valaha élt legnagyobb drámaíró művét egyáltalán színpadra lehessen vinni a gonosz zsidó, Shylock figurája miatt.

Ezt a gordiuszi csomót vágta át az X Men-széria azzal, hogy Magneto gonosszá válását éppen holokauszt-túlélő mivoltából vezette le, tette, ha nem is elfogadhatóvá, de érthetővé. És végül ott van a „zsidó büszkeség” másik komponense: ha nem is értünk egyet Magnetoval, azért büszkék vagyunk rá mégis, hogy visszavágott, hogy nem hagyta magát, hogy Auschwitzba hurcolt kisfiúból irtózatos erejű szuperhőssé lett: ez mind hozzájárulhatott ahhoz, hogy 2011-ben minden idők legmenőbb gonosz képregényhősévé választották.

Ráadásul X professzor humanista elképzeléseit arról, hogy minden konfliktust el lehet tárgyalásokkal rendezni, korántsem igazolják mindig az események: „A gyilkolás nem hoz számodra békét” – mondja Magnetonak egyszer, amire riválisa azt feleli, hogy „a béke sosem volt reális opció” (vannak, akik a békepárti izraeli baloldal és az ellenükben fellépő jobboldal vitáját látják bele ebbe a beszélgetésbe).

A 2000-es években, amikor az X Men filmek tették igazán naggyá a karaktereket, elsősorban a Magnetohoz és eredeti alkotóihoz hasonlóan zsidó Bryan Singernek köszönhetően (ő rendezte a csak nemrég a mozikba került részt is), már nem a polgárjogi harcok allegóriája volt, inkább a másság „vállalásáról”, a „coming outról” szólt, leginkább tehát talán az LMBTQ-közösség problémáiról. A Mutáns Büszkeség most a Meleg Büszkeség fiktív tükörképe volt. „Próbáltál már leszokni arról, hogy mutáns legyél?” – kérdezték az egyik részben a kétségbeesett szülők.

Lehet, hogy a szupehős-filmek és képregények, a gyengék és megalázottak váratlanul megszerzett, korlátlan erejéről szóló fantáziák csak a valóság előli menekülést szolgálják, de az X Men-széria mégicsak azzal az erkölcsi kérdéssel foglalkozik, hogy szabad-e az áldozatnak teljes erejéből visszaütnie és – bár hangsúlyozottan nem hajlandó megtagadni együttérzését azokkal, akik nem tudnak és nem akarnak megbocsátani – elveti, elutasítja a bosszút.

De az önérzetet nem. Minden elnyomott, megalázott, bántalmazott csoportnak szól a híres felszólítás: Mutáns, légy büszke!

E sorok szerző menthetetlen X-Men rajongó, de ez talán a cikkből egyértelműen ki is derül. (a szerk.)