Apró József: egy holokauszttúlélő ’56-os hős

2016. November 04. / 14:26


Apró József: egy holokauszttúlélő ’56-os hős

Apró József jámbor zsidó nevelőszüleit, akiket szüleiként szeretett, meggyilkolták a holokausztban. A fiatalembert maga Apró Antal ajánlotta be pilótának és a Petőfi Körön át vezetett az útja a kispesti Nemzetőrség parancsnokságáig. Ausztráliában, a nyilas emigránsokat bosszantva, magyar néptáncra járatta a lányát, aki felnőttként is hű maradt a zsidósághoz.


Józsi bácsit is az orosz hadsereg szabadította fel, akiknek 12 évvel később a távozását követelte.

Így van. Nevelőszülőknél nőttem fel Kispesten, a szüleim öt hónaposan lemondtak rólam. A szülőanyám és a szülőapám vegyes házasságban éltek, apám nem volt zsidó. A nevelőszüleim viszont nagyon vallásos emberek voltak, kereskedők, mindent megadtak nekem, úgy nevelt anyukám, mintha ő szült volna. Én az övéké voltam. Anyukám 49 éves volt, apukám 53, nem lett gyerekük, nagyon szerettek engem. Volt egy ikertestvérem is, ő Szabadkára került valahogy, csípőficamos volt, kamaszkoromig nem is találkoztam vele.

Tíz éves voltam ’44-ben, amikor Pest megyében, Vasadon bujkáltunk, Manulek Feri bácsi, álljon itt a neve, öt zsidó családot is bújtatott, köztük a miénket. De valaki feljelentett minket, tudom pontosan, ki volt, a háború végén rögtön belépett a kommunista pártba. Egy éjjel jöttek a német katonák és vittek be minket a pincéből a monori téglagyárba, itt tartottak minket fogva. A szüleimet elvitték, meggyilkolták, énrám már nem került sor. Egy reggelre eltűntek az őrök.

És Ön ott állt 10 évesen egyedül a világban.

A háború után közvetlenül segélyszervezetek gondoskodtak rólam, értesítették a szülőanyámat, aki megmaradt valahogy, hogy van itt egy kisgyerek Apró Józsi néven, nem tartozik senkihez már, ha nem jönnek érte, intézetbe kerül.

És akkor, ezt nem tudom elfelejteni, egyszer csak ott állt az anyám, kérdezte, Józsika, tudod-e, ki vagyok én? Nem tudom-mondtam, honnan tudtam volna.

– Én vagyok édesanyád – felelte az asszony és mondta még, hogy a körülmények miatt oda kellett adjon engem azoknak, akiket meggyilkoltak.

Két talán vöröskeresztes nővér kísért el anyámmal találkozni, fogták a kezem, egyikük lehajolt és odasúgta, hogy gondold csak meg nyugodtan, Józsika, mit akarsz csinálni. Féltem a gyerekotthontól, inkább az anyámhoz mentem.

Sikerült újra egymásra találniuk?


Három és fél évet voltam velük, nem azt mondom, hogy dicsőséges életem volt, de nem voltam gyerekotthonban. Mégsem tudtam elfogadni, hogy hozzájuk tartozom, nem is tudtam elhinni, hogy ő szült engem. A gyerekeim viszont már nagymamának szólították. Sose tudtam megkérdezni, miért adott örökbe 5 hónaposan.

Aztán 14 évesen elmentem tőlük ipari tanulónak. Egy idő után hazaköltöztem a régi házunkba, ahol régen a nevelőszüleimmel, az igazi szüleimmel éltem, oda beköltöztettek egy ávós családot két kedves kisgyerekkel. Megosztottam velük a házat, mit tehettem.

Hogyan lett ipari tanulóból pilóta?

Eleven gyerek voltam, úgy mondták, hogy nem rossz, de eleven. Focizni, hiába éltünk Puskás Öcsiék közelében, nem szerettem meg, egyszer csúnyán fejen talált a labda, az elvette a kedvem. De a nagyobb fiúk egyszer szóltak nekem a becenevemen, hogy gyere, Kukac, kiviszünk vitorlázni a Hármashatárhegyre, mármint vitorlázó repülővel, abba a sportba mindjárt beleszerettem. Nagyon korán repültem először és az oktatók alig akarták elhinni, hogy tényleg először csinálom. Bíztattak, hogy csináljam tovább, hogy jó pilóta leszek.

Jelentkeztem később, már 16 évesen, a katonai akadémiára pilótának 1950-ben. Előszörre azt az értesítést küldték, hogy nincs már hely, próbálkozzak jövőre, de az oktatóknak eszébe jutott, hogy nem rokonom-e nekem az Apró Antal, aki akkor az Elnöki Tanács tagja volt és valóban ismertem, az az igazság, hogy szerettem is, ő is úgy tartotta számon, hogy távoli rokonok vagyunk. Segített is, alighanem az ő közbenjárására értesítettek, hogy mehetek mégis.

Azt mondta nekem, hogy „Józsikám, ha énrám szégyent hozol, többé nem ismerlek”, de jó tanuló voltam, nem hoztam szégyent Apró Antalra, bár jobb voltam gyakorlatban, mint elméletben. De a repülésnél azért inkább a gyakorlat számít. 1956 áprilisában lettem a sári reptér irányítója, 3700 forintot kaptam, az akkor jó fizetésnek számított.

Aprón keresztül ismertem meg Vas Zoltánt, ő mutatott be Rajk László özvegyének Rajk Júliának, aki bevitt a Petőfi Kör vitáira 1956-ban, 22 évesen, már végzett sportrepülő-oktatóként.

A forradalom után, amikor el kellett mennem, bántott, hogy nem tudtam elköszönni tőlük, ez az igazság, bár őket magukat is nagyon más helyekre sodorták aztán az események. Természetesen soha többé nem beszéltem egyikükkel sem.

Még mindig nem volt szó arról, hogyan fordult végül a nácikat kiverő Vörös Hadsereg ellen?

Nézze, azt a hadseregét és konkrétan azt a csapatot, akik bejöttek és felszabadítottak Bennünket, akiknek köszönhetően életben maradtam, azokat imádtam, ott voltak a közelünkben, amikor már a szülőanyámnál laktam. Nagyon megszerettek ők is, mindig játszottak velem, vittek magukkal mindenhová, mert tudták, mi történt velem ’44-ben. Ölelgettek, vigyáztak rám. Egy Szergej nevű sofőr bácsival voltam különösen jóban. Orosz katona vizsgáztatott pilótaként, ma is nagyon szeretem az oroszokat.

De a Petőfi Kör környékén és máshol is arról beszéltek, hogy nekünk maguknak kell kormányoznunk Magyarországot: nem akartuk mi visszahozni a grófokat meg a nagybirtokot, csak kezünkbe venni a saját sorsunkat. Én végig elleneztem azt is, hogy a pártagokra vadásszanak, az ávósok elleni népítéleteket is, ezt így nem lehet, nem szabad intézni. Még a rendszerváltás idejéből való „Továrisi konyec” – plakátot sem szerettem, amikor láttam, még akkoriban nem éltem itthon. Az ide vezényelt katonák nem tehettek semmiről, őket nem helyes gúnyolni. Nemzetőr-parancsnokként szegény Angyal Pistával intenzív kapcsolatban voltam, ő is így gondolta, mondanom sem kell. Szinte mindenben egyetértettünk.

Hogyan került bele a forradalomba?


Én is vonultam a tüntető tömeggel október 23-án, ott voltam a rádiónál is, amikor az ávósok tüzet nyitottak a tüntetőkre. Ha ez nem történik meg, bizonyára minden másképpen alakul. Aznap éjjel hazamentem Kispestre 24-én, pedig akkoriban nem sűrűn aludtam otthon. Másnap mondtam egy ismerősömnek, hogy menjünk el a Ferencvárosba, szedjünk össze pár fiatalt, 18-19 éves gyerekeket toboroztunk, én sem voltam sokkal több náluk. Szereztek Csepelről meg máshonnan fegyvereket, Iván Kovács Lászlóval működtünk együtt. Azt tekintettem a legfőbb feladatomnak, hogy vigyázzak azokra a gyerekekre, akik fegyvert kaptak a kezükbe. Amikor megalakult a Nemzetőrség, engem választottak a kispesti parancsnokává, mi vigyáztunk a közrendre a forradalom fegyveres testületeként a Nagyvárad-tértől Pestszentlőrinc határáig.

Nem csökkentette a tekintélyét, hogy zsidó, nem érték emiatt támadások?

Rólam tudták Kispesten, hogy ki vagyok, de nekem nem voltak ellenségeim soha. Engem eléggé szerettek mindenhol, ahová kerültem és azért megfordultam néhány helyen életemben, majdnem 50 évet éltem külföldön ’56 után.

November negyedike után még egy darabig próbáltuk tartani magunkat, aztán, amikor megpróbáltam hazamenni Kispestre, a szomszédok, mikor látták, már messziről mondták, hogy otthon már várnak, eszembe ne jusson megközelíteni a házat. Egy darabig vidéken bujkáltam, aztán Pesten keresztül tudtam kijutni az országból. A Déli-pályaudvarról indultunk néhányan el Szombathely felé és a kalauz, aki sejtette, mifélék lehetünk, szólt még Fertőszentmiklóson, hogy szálljunk le, mert Szombathelyen letartóztatnak. Napokon át vártunk a csempészekre, december 7-én jutottunk át Ausztriába. Szerencsére jól tudtam németül, segített, hogy szegény édesanyámék jiddisül beszéltek néha egymás között is. Énrám mindig vigyázott a Jóisten.

De miért ment rögtön a világ másik végére, Ausztráliába?


Amerikába nem akartam menni, úgy éreztem, hogy hazug volt a bíztatásuk, hogy tartsunk ki, miközben ők passzívak maradtak. Haragudtam rájuk. Még Linzben megesküdtem a menyasszonyommal, ő egy hónap elteltével jött ki utánam, két hét volt, amíg megtalált. Linzben fél évig éltünk. Megismerkedtem egy zsidó családdal, a férj délvidéki volt, beszélt magyarul, náluk, az ő vállalkozásuknál kaptam munkát. Mikor elmentünk, nem kérték vissza a belépőmet a kis gyárukba, azt mondták, akkor megyek vissza, amikor akarok. Máig is őrzöm azt a belépőt. Azt is felajánlották, hogy társuljunk, ki tudja, talán velük kellett volna maradnom. Az osztrák zsidók sokat segítettek nekünk. Nem baj, hogy van, ha és amikor van, zsidó összetartás, az a jó, ha mindenki segíti a másikat.

Bevándorlási kérelmet adtunk be Kanadába és Ausztráliába is – egy napon, ugyanazon a csütörtöki napon jött meg a válasz mindkettőre. A táborban, ahol éltünk, a parancsnok azt mondta, Kanada nem jó, hideg a tél, Ausztráliában szebb az idő. Én a meleget szeretem, ez döntött az életemről. Triesztben szálltunk hajóra Ausztrália felé egy frissen szerzett, ideiglenes olasz útlevéllel. Július 18-án hajóztunk ki, hagytuk el Európát. Épp egy hónapra rá érkeztünk meg, augusztus 18-án kötöttünk ki Melbourne-ben.
Gyorsan megszerettem Ausztráliát, tartalékos katona is lettem a magyar pilóta-képzettségemmel, aláírtam, hogy háborúban elmegyek harcolni is az országért. Itt is be tudtam illeszkedni, ezzel soha nem volt gondom.

Soha, sehol, semmi?

De, azért itt már tényleg volt probléma a zsidóságommal. Az oda menekült magyar háborús bűnösökkel, volt nyilasokkal, akik tudták, hogy úgysem adják ki őket, sok konfliktusunk volt, ki akarták utálni a lányomat a magyar néptánc órákról, zsidógyerek ne tanuljon szerintük magyar néptáncot. De azért igenis tanult, a többség kiállt mellettünk. Nem vagyok nacionalista egyáltalán, minden nemzetiséggel szót tudtam érteni mindig, de ez fontos volt nekünk.

Ausztráliában már gyakorolhattuk a zsidó vallást – Fekete László főkántor úr nagynénje is abba a közösségbe járt, ahová alkalomadtán mi is, gyakran együtt mentünk. A feleségem nem zsidólány, de nagyon megszerette a szertartásokat, ma már zsidónak vallja magát. A lányom is vonzódik a zsidósághoz, de a fiaimat egyelőre nem érdekli a vallás.

Aztán ennek is vége lett, legalábbis az én életemben: 2004-ben, 70 évesen, ha nem is végleg, mert nem számoltam fel egészen az ottani életemet sem, de, mondjuk, hosszabb időre, hazajöttem: elfogott a honvágy.

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Kommentek