A holokauszt és az emlékezet jövője

Újra rájuk gondolunk, 74 év után, a magyar holokauszt emléknapján, azokra, akiket jobbára már mi sem ismerhettünk, a hatvanasok-hetvenesek sem. Ki szoktuk számolni, hogy a meggyilkolt gyerekek még akár köztünk is lehetnének – és már ez is egyre kevésbé igaz.

Igen, azóta áll az idő. Azóta, hogy érvényes törvény mondta ki a születést halálos bűnnek. Azóta, hogy még összegyűjtötték az utolsó idős nénit, az utolsó csecsemőt is. Hogy nyíltan megtagadták a teremtés minden törvényét. Nem nőttek fel, nem lettek senkivé és semmivé, akivé lehettek volna, kizökkent velük az idő. Látjuk őket a híres képen, a kisgyereket és az öregasszonyt, némán ballagni a gázkamrák felé. Mi már azt is látjuk a képet nézve, ami nemsokára történik velük. Hogy a halállal megjelölten sétálnak kézenfogva, érthetetlenül, egymásba fogózva. Így maradnak meg mindig, némán és visszavonhatatlanul, tanújaként annak, hogy megtörtént, tényleg. Gyerekeket és öregasszonyokat égettek el derűsen, szervezetten, olajozottan. Nem törlődik ki soha ez a kép. Örökké ez lesz, nem tud túllépni a történelem a kisgyerek és az öregasszony híres képén.

Csak megfakul majd minden, jönnek egymásra a közönyös idő nemzedékei, elmúlik az emlékezet is, felnőnek sorban azok, akiknek mindez már nem családi, hanem történelmi emlék lesz. Fiatal zsidók milliói, fiatal nem zsidók milliárdjai. Már két évtizede elkezdtünk búcsúzni a holokauszt eleven emlékétől és minden évben attól szorongunk, hogy most már talán tényleg ez lesz az utolsó. Maradnak még köztünk túlélők, adja Isten, hogy minél többen és minél tovább, de az életből elkerülhetetlenül történelem lesz, a traumák az idegekből a tankönyvekbe kerülnek lassan és elkezdődik egy másik történet. Az már nem a mi történetünk lesz, hanem egész Magyarországé, a dédszülők beköltöznek a magyar történelembe. Ezekben az években kell lezajlania a végső visszafogadásnak: akiket egykor kilöktek a házukból, a foglalkozásukból, az életükből, most visszatérhetnek. Nem személyesen, történelemként. A meggyilkoltak gyerekeinek nemzedéke lép most be az idős korba, elkezdődött a holokauszt jövője és ez a jövő Európa jövője is.

A történelem egyszer talán tényleg az élet tanítómesterévé lesz és segít elkerülni Auschwitz megismétlését, ez még akkor is fontos, ha tudjuk, jelenleg is zajlanak etnikai tisztogatások, népirtások a földön. Abban reménykedhetünk, hogy Auschwitz egyre személytelenebb emléke védelem lesz. Gyakran elmondjuk, hogy már csak az utolsó túlélők maradtak velünk, most már ne mondjuk el többet, csak örüljünk nekik. Minden jóvátehetetlen, de az ő kezüket még foghatjuk, úgyhogy ne engedjük már el.

Emlékezzünk és ne felejtsük el az emlékezet jövőjét építeni, most már rajtunk a sor. A nagymamák és nagypapák, a másodgenerációsok és unokáik kezében van az emlékezet jövője.