A hallgatás leple, avagy az Örökkévalónak van miben reménykednie

Különösen megrendítő esemény zajlott le múlt pénteken a Rumbach-ban, ahol ugyanazon rendezvényen vettek részt zsidók és keresztények; magyar holokauszttúlélők és a holokauszt alatt bűnöket elkövetett németek leszármazottai; idősek és fiatalok; tanárok és diákok; rabbik és keresztény papok. Tanulságos nap volt szívszorító pillanatokkal.

Az „Emlékezet és remény: A hallgatás leplének szétszakítása" című rendezvény a túlélők részéről megbocsáthatatlan bűnök megvallásáról és a megtisztulás felé vezető, gyötrelmekkel teli út állomásairól szólt, de nem akárhogyan. Ugyanis nemcsak szívszorító beszédek hangzottak el zsidók és keresztények, holokauszt-túlélők és gyilkos SS-katonák dédunokáinak szájából, de a programot (hangozzék bármilyen abszurd módon) dalok és táncok színesítették. Ugyanakkor a tübingeni YC tánccsoport és a Beersheva zenei csoport által előadott produkciók nem tűntek blaszfémikusnak ebben a szakrális térben. 

Pláne azután nem, hogy a huszonéves fiatal német táncosok a nap végén Jobst Bittner lelkész kérésére bemutatkoztak a közönség előtt. S kiderült, hogy felmenőik (dédapáik) annak idején aktívan részt vettek a holokausztban, ártatlan emberek millióinak deportálásában és meggyilkolásában. S egészen hátborzongató volt azt hallani ezeknek a fiatal németeknek a szájából, hogy számukra a felmenőik által elkövetett bűnök miatt milyen felemelő és magasztos most éppen egy zsinagógában fellépni és éppen zsidó motívumokat játszani… Nem véletlenül mondta ezek után Kardos Péter főrabbi, maga is holokauszt-túlélő, hogy a hallottak után könnyebb lélekkel távozik majd a Rumbach-ból, hiszen a megbocsátást kérő szavak és aktusok eljutottak a szívéhez.

A programot a már említett Jobst Bittner tübingeni lelkész, a Marsch des Lebens (Menetelés az életért) mozgalom alapítója szervezte német és magyar keresztény közösségekkel, valamint a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével (Mazsihisz) közösen. A közönség soraiban számos magyar diák ült (keresztény egyházi iskolák tanulói), akiket Kiss Henriett, a Rumbach vezetője külön köszöntött, s mint mondta: ha egy zsinagógában egy ilyen rendezvényen össze tudnak gyűlni zsidók és nem zsidók a traumák kibeszélésére, akkor van remény a megbékélésre, s valóban megtörténhet annak a bizonyos „hallgatás leplének” szétszakítása egy jobb, élhetőbb, emberibb világért. 

Simonyi Andrea, a magyar főszervező

Kiss Henriett egyúttal megköszönte a zsidó-keresztény párbeszédért és békés együttélésért hosszú évek óta tevékenykedő Simonyi Andreának, hogy nagy szerepet vállalt ennek a rendezvénynek a megszervezésében is.

Heisler András: Köszönet érte, hogy a párbeszéddel segítetek kikövezni a békéhez vezető utat

A megjelenteket Heisler András, a Mazsihisz elnöke köszöntötte, aki többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy a zsidó-keresztény párbeszéd nem a mai, modern kor jelensége, hiszen középkori feljegyzések szerint már a XIII. században rendeztek hitvitákat, amelyek a korabeli Európában fontos események voltak. Igaz, az 1240-es párizsi hitvitát kevésbé az érvek hangoztatása, mint inkább a zsidók felelősségre vonása határozta meg, így a párbeszédből vádbeszéd lett, de tény, hogy a zsidóság nevében rabbi Jechiél bizonyos korlátok között lehetőséget kapott nézetei kifejtésére – tette hozzá az elnök. 

Heisler András, a Mazsihisz elnöke

Mint Heisler András elmondta: a középkori zsidó-keresztény „párbeszédek” leginkább azt a célt szolgálták, hogy a zsidókat keresztény hitre térítsék, ám a holokauszt óta a cél már egészen más, hiszen a párbeszéd résztevői immár elismerik egymás értékeit, s keresik azokat a közös értékeket, amelyek az egész emberiség javára fordíthatók.

 – A kereszténység nem fér össze az antiszemitizmussal, ez egyértelmű állásfoglalás volt Ferenc pápa részéről – emelte ki a Mazsihisz elnöke. – De ennél tovább is lehet menni, hiszen a monoteista vallások gyökere a judaizmus, így a kereszténységé is, méghozzá annak következtében, hogy kétezer éve élt egy názáreti rabbi, aki nem a törvények eltörtéséért, hanem azok betartásáért prédikált. 

Heisler András úgy fogalmazott: a mindenkori politikai hatalom részéről a történelmi emlékezés kategóriája szenzitív dolog, a történelmet ugyanis soha nem szabadna napi politikai szempontok szerint átrendezni. A Mazsihisz elnöke idézte a már említett Kardos Péter főrabbit (aki Magyarországon az egyetlen holokauszt-túlélő rabbi), aki egyszer azzt mondta: hosszú volt az út Nostra Estate-ig, amely eltörölte a katolikus liturgiából a judaeorum perfidia-t, vagyis az „álnok zsidó” kifejezést. De ugyanolyan nagy utat kellett megtenni a zsidóknak is, amikor napi imádságukban megváltoztatták azt az áldásszöveget, amely eredetileg úgy szólt: áldott legyen Az, aki nem teremtett minket gójnak, helyette az új szöveg így hangzik: hála, hogy zsidónak teremtett bennünket. 

Beszédét azzal zárta: ez a találkozó legyen egy olyan út állomása, amely békésebb, nyugodtabb világhoz vezet, megköszönte továbbá a német szervezőknek, Jobst Bittnernek és munkatársainak, hogy segítenek kikövezni azt az utat, amely a közös értékek elfogadásához és egymás megértéséhez vezet. 

Zev Paskesz: Az Örökkévaló hisz bennünk

A rendezvényen beszédet mondott Zev Paskesz rabbi, a Magyarországi Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség (MAOIH) főtitkára is, aki elöljáróban elmondta, hogy utoljára több mint negyven éve járt a Rumbach-ban, amely akkor még romos állapotban volt, s a mostani, felújított állapotában most látja először. 

Zev Paskesz rabbi

Zev Paskesz azt a történetet osztotta meg a hallgatósággal, amely egy lengyelországi haszid rebbéről és tanítványairól szól, akiket deportáltak és gázkamrába kényszerítettek, s közben a tanítványok azt kérték a rebbétől, hogy adjon nekik tanítást, amely megerősíti őket. Hiszen mindannyian tudták, hogy hová viszik őket… Egyetlen haszid maradt életben közülük, tőle tudjuk – tette hozzá Zev Paskesz –, hogy mi volt a rebbe utolsó tanítása. 

A rebbe azt mondta: Úgy áll a 92. zsoltárban, hogy elmondani reggel a kegyedet és a hitedet éjszaka. 

„Ennek az az átvitt értelme, hogy reggel, nappali fényben minden világos, ilyenkor világosan érezzük az Örökkévaló kegyét és vezetését, az éjszaka azonban a sötétség ideje, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogyan gondolnánk, s ilyenkor, a sötétség idején kell a hit” – fejtette ki Zev Paskesz. Majd föltette a kérdést:

– Miért úgy áll a szövegben, hogy elmondani a hitedet éjszaka? Miért nem azt mondjuk, hogy a hitünket? Erre a rebbe azt mondta: ez a szöveg az Örökkévaló hitéről szól, arról, hogy az Örökkévaló hisz bennünk. És amikor visznek minket az utolsó útra, akkor az Örökkévaló hisz bennünk, azaz hisz benne, hogy nem felejtjük el őt. Ez volt a rebbe utolsó tanítása.

Beszédét azzal fejezte be: az, hogy ma ilyen sokan eljöttek ide, azt mutatja, hogy az Örökkévalónak van miben reménykednie. 

Jobst Bittner: A nacionalizmus olyan, mint a koleszterin, van belőle jó és rossz

A Marsch des Lebens (Menetelés az életért) alapító lelkésze, Jobst Bittner a hallgatóságnak azt mondta: megérti, ha német beszéde sokakban visszatetszést szül, hiszen a németek, a ma élő németek felmenői voltak felelősek a holokausztért, hatmillió zsidó áldozat meggyilkolásáért. 

De felhívta a figyelmet arra: most olyan németek is jelen vannak ebben a zsinagógában, akiknek a nagyapái, dédapái a legszörnyűbb tetteket követték el, viszont ezek az emberek most azért állnak itt, hogy felmenőik bűneiért kifejezzék a bánatukat, és nemcsak érzelmekkel, szavakkal, hanem tettekkel is, ezért döntöttek úgy, felemelik a hangjukat az antiszemitizmus ellen, s aktívan részt vesznek az antiszmitizmus elleni fellépésben. 

Jobst Bittner lelkész

– Hiszem, hogy az Isten minden népre áldást helyezett. Minden nemzetnek megvan a maga áldástörténete, vannak szellemi anyáink és atyáink, ugyanakkor a zsidó népnek is megvan a maga áldástörténete egy-egy nemzettel kapcsolatban is – fogalmazott Jobst Bittner. – Miképpen a nemzeteknek van áldástörténetük, úgy a nemzeteknek megvan a saját áldozattörténetük is, amikor egy-egy nemzet tagjai úgy érzik, hogy nemzetük áldozattá vált. Ám a nemzetek és országok áldás- és áldozattörténetén túl létezik bűntörténet is, egy-egy országnak megvan a maga saját bűneinek története. Fontos rávilágítani arra, hogy ezen a három szinten mi zajlik.

Mint kifejtette, ha egy-egy történelmi traumát vagy elkövetett történelmi bűnt egy családban vagy egy-egy társadalomban nem beszélnek ki, akkor az elfojtás súlyos lelki következményekkel jár. 

Az ilyenfajta elhallgatásról Jobst Bittner kifejtette, hogy annak meglátása szerint öt szintje létezik: személyes; családi; egyházi; nemzeti; s végül a zsidó nép és Izrael szerepével kapcsolatos csend. 

Jobst Bittner szóba hozta a héber „gój” (nép) szót, amelynek kapcsán azt mondta: a „gój” görögül úgy hangzik, hogy „etnosz”, ami nemzetet, népet jelent, azaz általában véve a Föld nemzeteit és népeit. 

Majd azt mondta:

– Sajnos vannak olyan népek, amelyek időről időre úgy gondolják, hogy különbek másoknál, s ez a különbségtétel a nacionalizmus melegágya. De a nacionalizmus éppen olyan, mint a koleszterin: miképpen van jó és rossz koleszterin, ugyanígy létezik jó és rossz nacionalizmus. Ez utóbbi az, ami borzalmas veszélyt jelent más nemzetekre és az emberiség békéjére nézve, és ez utóbbi az, amelynek rettenetes következményeit mind egyéni, mind családi, mint társadalmi szinten ki kell beszélnünk magunkból. Nem szabad elhallgatni a bűnöket, szembe kell nézni a bűnökkel, ez az egyetlen helyes út mindannyiunk számára Isten és saját magunk előtt. 

Felhívta a figyelmet arra, hogy milyen borzalmas következményekkel jár az, ha valaki a zsidó népet mint Izrael választott népét átkozza, merthogy képtelen helyesen értelmezni Izrael bibliai kiválasztottságát. Hiszen az antiszemiták Izrael kiválasztottságát nem megbecsülik, hanem megvetik. Ugyanakkor Jobst Bittner szerint súlyos károkat okoz a közöny, az elfordulás is, vagyis az, amikor egy társadalom tagjai passzívan tűrik Izrael átkozását, az antiszemitizmust. 

– A közönyösök, a nem tiltakozó társ-utasok a bűnösök cinkosai – tette hozzá a lelkész. – Ezért történhetett meg a holokauszt, mivel a németek többsége tétlenül nézte, s ugyanezért történhettek meg a deportálások Magyarországon is, ahol sokan passzívak voltak, közönyösek, és nem avatkoztak közbe. De ha ma is passzívan figyeljük a zsidóellenességet, az azt jelenti, hogy nem tanultunk a múltból. 

A megnyitót a nap folyamán műhelyfoglalkozások követték, a rendezvényt pedig összegző előadás-sorozat zárta le, amelyen beszédet mondott Hardi Titusz bencés szerzetes, a Pannonhalmi Főapátság oktatási főigazgatója, ifj. Bibó István jogtudós, filozófus, szociológus, valamint Kardos Péter főrabbi, a zuglói zsinagógakörzet rabbija.

Hardi Titusz: „Mi az ág vagyunk, de ti vagytok a törzs"

Hardi Titusz megrendült hangon elmondott beszédében azt mondta: biztosan nagyon nehéz német nyelven megszólalni, amikor a holokauszt hatmillió zsidó áldozatáról kell beszélni, de nem könnyebb magyarul sem megszólalni, amikor hatszázezer magyar áldozatról és magyar elkövetőkről kell beszélni. 

– Súlyosan érintettek vagyunk, ezért nem szabad elhallgatni és eltakarni a múltat. Aki át akarja írni a múltat, az azt tagadja el, hogy a magyar állam bevagonírozott több mint 434 ezer embert, és képes volt megszervezni, hogy ezek az emberek haláltáborokba kerüljenek. Ehhez kellett a közömbös tömeg, a cinkos tömeg, a gyilkos sokaság, és kellettek azok, akik ezek után rablóvá aljasodtak – mondta Hardi Titusz.

Hardi Titusz

A bencés szerzetes elárulta saját magáról, hogy ő maga „a kisebbség kisebbségéhez" tartozik, a családjukban ugyanis mélyen hallgattak a zsidó felmenőkről, és arról, hogy a nagyapja Veszprémben élő három testvérét Auschwitzba deportálták. „Mérhetetlenül haragszom azokra a keretlegényekre és azokra a csendőrökre, akik gettóba zárták őket” – közölte. 

– De most az egyházról kell beszélnem, és azt kell mondjam, hogy amikor szót kellett volna emelnie, az egyház nem emelt szót. Hallgatott. Sőt olyan gondolatokat terjesztett, s ez ügyben Prohászka Ottokár szerepével még lenne dolgunk, amelyek megmérgezék a közbeszédet – jelentette ki. – Az egyház passzív tömeget gyártott és az elbukott. Holott lehetett volna másként is. Bulgáriában az egyház egy emberként kiállt a helyi zsidóság mellett és megakadályozta a deportálásukat. Magyarországon ez nem történt meg.

Hozzátette, hogy voltak ugyan kivételek, ilyen volt többek között Salkaházi Sára, aki addig védte a zsidókat, míg bele nem lőtték őt is a Dunába. 

– Voltak igazak, de nagyon kevesen voltak, négyszázra teszik a számát az aktív ellenálóknak, ami 0,01 százaléka a korabeli magyar keresztény társadalomnak – mondta a bencés szerzetes. 

– De szeretném elmondani a zsidó testvéreinknek – tette hozzá –, hogy van új a nap alatt. Felnövekvőben látok egy új nemzedéket, amely azt mondja, azt mondjuk, hogy szembefordulunk a múlttal, másként akarunk beszélni a zsidóságról, másként akarunk viszonyulni a zsidósághoz. Ennek következtében fölfedezzük a hitünk gyökereit, mert igen, volt egy názáreti rabbi, és igen, az ősegyház zsidókból állt. 

Hardi Titusz a jelenlévő zsidók felé fordulva végül azt mondta:

– Szeretném, ha tudnátok, hogy nekünk nagyon fontosak vagytok. Hiszen mi az ág vagyunk, de ti vagytok a törzs. A tiétek a szövetség. 

Ifj. Bibó István: A kollektív bűn nem azonos a kollektív szégyennel

Ifj. Bibó István – a nagy magyar gondolkodó, Bibó István fia, Ravasz László református püspök unokája – szerint a mély, katartikus és magas színvonalú beszédek után neki sem könnyű megszólalnia, de el kell mondania, hogy azon kevesek közé tartozik, aki nem traumatizált, ugyanis odahaza, a családban nem hallgattak Ravasz Lászlónak a hazai antiszemitizmusban játszott szerepéről. 

– Sem gyermekként, sem unokaként nem vagyok traumatizált, amit elsősorban a szüleimnek köszönhetek, akik nagyon világosan látták a helyzetet, és akik az anyai nagyapámról hitelesen és őszintén beszéltek velem, nem volt hallgatás ebben az ügyben – mondta. – Ravasz László társadalmi problémát látott a zsidókérdésben, az első zsidótörvénynek ő volt az előadója a parlament Felsőházában, és óvatos megszorításokkal ugyan, de megszavazta. El kell mondjam azonban, és nem mentegetni akarom, de Auschwitz után ő maga is belátta, hogy mit tett, és nagyon megbánta. 

Ifj. Bibó István professzor

Ifj. Bibó István úgy fogalmazott: számára manapság az jelenti a legnagyobb gondot, hogy tanárként a diákoknak miképpen magyarázza el, mi a különbség a kollektív bűn és a kollektív szégyen között. 

– Ma Magyarországon a társadalom nagyobbik fele hárítja a problémát, és nem tesz különbséget kollektív bűn és kollektív szégyen között – mondta. – A kormány túlzásokba esik, minden felelősséget szeret a németekre hárítani, hogy a felelősséget magáról elhárító tömeg lehetőleg rá szavazzon, és ez csapdahelyzetet teremt a tisztánlátás szempontjából. Holott a kollektív szégyennek van bibliai alapja, hiszen azt mondja az Úristen, hogy „megbüntetem az atyák vétkét a fiaikon harmad- és negyedíziglen, és irgalmasságot cselekszem azokkal, akik engem szeretnek”. 

A tudós kifejtette: „ennek az irgalmasságnak a szempontjából kell látnunk azt, hogy a kollektív szégyent fel kell vállalni még akkor is, ha az atyák bűnét nem mi magunk követtük el”. 

– Nem mi vagyunk bűnösök, nem mi vétkeztünk, de ránk száll a szégyen – tette hozzá. – Hiszen gondoljuk csak meg, hogy amikor külföldön az ötvenhatos magyar forradalomról beszélünk, akkor elismerő bólogatásokat kapunk. Majd amikor megkérdezik, hogy de mi is volt nálatok negyvennégyben, akkor mit mondunk? Ez az a helyzet, amikor a szégyen szembejön. És akkor bizony döntenünk kell, hogy megsértődünk-e ezen a kérdésen, vagy belátjuk, hogy mit tettek a felmenőink. 

Kardos Péter főrabbi: „Megkönnyebbültem a gesztusaitoktól”

Kardos Péter a beszédét a rá oly jellemző bölcs szellemességgel kezdte:

– Kedves barátaim, ha egy rabbit a péntek este a zsinagógában talál, akkor nem mondhat mást, csak azt, hogy sábát sálom. De a sokat megélt emberek tudják, hogy ebből csak a sábát az, ami biztos…

Kardos Péter főrabbi

Majd a német vendégekhez fordulva azt mondta: 

– Hosszú ideje ismerem Jobst Bittnert és a munkásságát, s amikor meglátom, mindig egy régi francia film címe jut eszembe róla: Ha a világon mindenki ilyen volna!

Majd komolyra fordítva a szót, a főrabbi elárulta:

– Kényelmetlenül érzem magam. Hiszen itt állok előttetek én, mint életben maradt áldozata annak az időnek, ami 79 éve lezajlott, itt állok mögöttem hatmillió mártírral, ti pedig itt ültök előttem, és megpróbáltok az együttérzésetekről biztosítani. Engem, a túlélőt. C'est la vie! Ilyen az élet! Hiszen ti még nem is éltetek a holokauszt alatt, következésképpen nem egyenlő a kettőnk közötti egyensúly. 

Kardos Péter leszögezte:

– Az az érzésem, hogy a mai nap kivételes és megismételhetetlen, ilyen hangulatot még nem éltem át, s azt hiszem, nem is fogok. Hadd mondjam el, hogy megkönnyebbültem a gesztusaitoktól. Elégedetten megyek el azzal, amit hallottam. Tudom, hogy nem bocsánatra számítotok, mert én nem bocsáthatok meg azok nevében, akiket gyászolok. De az, hogy nyugodtabb szívvel és nyugodtabb lélekkel távozhatunk ebből a zsinagógából, az a ti érdemetek.