Mi lehet abból, ha valaki nem tudja, hogy zsidó?

Nehéz helyzetben lenne, aki meg akarná határozni Borgula András Gólem színházbéli önálló estjének műfaját. Standup? Nem. Kabaré? Semmiképp. Monodráma? Az sem igazán, hisz nincs effektív darab, inkább élettörténet mesélés zajlik, bár talán leginkább mégis ahhoz hasonlít. A Katonadolog leginkább önéletrajzi vallomás, személyes kalandfüzér dramaturgiailag tudatosan fölépítve. De nem is ez a lényeg, nem a műfaji besorolás. Az elejétől a végéig a figyelmünket aktívan fogva tartó, sűrű szövésű, fordulatokkal teli, két és negyedórás, szünet nélkül megtartott előadás egy késő negyvenes magyar férfi története, aki tizennégy éves koráig azt se tudta, hogy zsidó.

Borgula bizonyos gyerekkori, családi események köré csoportosítva kezdi mesélni az életét, a gyerekkorát, szülei történetét, s közben a nyolcvanas évekét és a rendszerváltásét, a kezdetben szerény körülmények között, panel lakásban élő, később varró és szervező-üzleti tehetsége révén egyre több munkát halmozó, titkárnőből butikossá lett anya és a KISZ-titkár apa elsőre tán furcsának tűnő, a rendszerre mégis oly jellemző kapcsolatát, a gyerekkori furcsaságokat és a számos féltestvér ellenére folyamatos egyedüllétet és unatkozásokat, és azt, hogy a gyermeki fantázia milyen szerepjátékokat teremtett ezek kivédésére és megszínesítésére. A Madách Gimnáziumot, a latin, olasz és angol nyelvekből való bukdácsolást, a színjátszóköri sikereket, a felvételit a Színművészetire, ahová nagy mellénnyel indult, ám annál összetöpörödöttebben távozott, majd azt a véletlent, hogy egy barátját kísérve egy magyarországi zsidókat toborzó irodába hogyan került ki Izraelbe.

De előtte még van egy fordulat, az első igazán drámai pont a történetben, amikor a tizennégy éves kamasz egy váratlan telefonhívás nyomán megtudja, hogy zsidó. Amikor a nagypapa egyik testvére telefonál a nagymamájához és Háimékat keresi, Háimék viszont nincsenek. Már csak Henrik van, ő is tíz éve meghalt. Meg Malkát, a nagymamát, de amikor utoljára itt ilyen nevű embereket kerestek, akkor nem jöttek vissza. És itt filmszakadás történik, vagyis innen indul az újabb film.

A gyerek- és kamaszkori események az egész korszakot felrajzolják a panelvilágtól a szakadozó szocializmusig és az egyre több lehetőséget felvillantó rendszerváltó kapitalista gazdaságig, az el-eltűnő, visszamaradozó előző rendszer anomáliáit, ez majdnem másfél óra az előadásból, mire rátérünk a címben sugallt valódi életszakaszra, az izraeli katonaságra, melyről első kézből kapunk elképesztő, első hallásra anekdotaszerű, vicces történeteket, ugyanakkor a kontextus valahogy nem engedi, hogy jóízűen nevessünk. S aztán kontextus nélkül is sűrűbbé válik az anyag, az anekdotákon is hamar átütnek a kínzó kérdések, titkosnak beállított bevetések, véletleneken múló robbanások és gyilkos aknák, gyakorlatos és éles támadások, hajszálon múló életek Libanonban, Ciszjordániában, a Gázai övezetben, vagy ahová éppen menni kellett.

Ilyen elképesztő, ugyanakkor egy másik közegben akár mindennaposnak számító történeteket csak az tud hitelesen előadni, aki maga is a saját bőrén tapasztalta őket, innentől kezdve tehát a Katonadolgot egyéni tapasztalatból, megélésből született monodrámának is nevezhetnénk.

A történetek végén Borgula jó dramaturgiai, de főleg emberismereti érzékkel a közönség helyett teszi fel a kérdést önmagának, hogy akkor most ő ölt-e embert, s az erre adott válasz talán az előadás legdrámaibb pontja. Mert ahogy olyan is csak a mesében van, hogy nagyapád sose ölt embert, noha négy évet húzott le a világháborúban, az izraeli hadsereg tüzérségében se lehet úgy három aktív évet eltölteni, hogy soha egyetlen kilőtt lövedék ne találjon el soha senkit. Hiába, hogy iskolák, óvodák és lakókörzetek környékére sosem lövünk, a háború, hadsereg nem válogat, olykor az ember nemcsak iskolába, haza meg óvodába megy, és az is mindig relatív, hogy ki a rossz ember.

Ugyanilyen drámai pontja az előadásnak, bár az előzményekhez és az előadás egészéhez képest kissé szervetlen az a vallomás, hogy Borgulának miért nincsen gyermeke, és miként lehet elviselni otthon estéről estére ezt a veszteséget. Ez a rész hallgatóságként is megterhelő, annál is inkább, mert a női történetek a sikertelen terhességekről, a hiányzó gyermekáldásról az irodalomban vagy akár az önsegítő könyvekben már terjedőben vannak, de egy férfi vallomása és ilyen fokú őszintesége már csak szokatlanságánál fogva is megrendítő és szíven ütő.

Az utolsó percekben valahogyan eljutunk a Gólem Színházig, Budapest egyetlen zsidó színházáig, hogy hogyan lehet közhasznú alapítványt a bíróságon bejegyeztetni, hogy mit szól erre a bírónő, ám ezen a ponton ez már csak egy vörös farok, egy kötelező penzum, hogy mitől is lett az izraeli rendezőakadémiából, a színházszeretetből és a korábbi hadsereges tapasztalatokból az immáron 18 éve működő zsidó színház Budapesten.

Szintén megejtő rész a működésbe vetett hit és az a krédó, hogy akár a zsidó imát, melyet egy szíj karra tekerésével kezdenek el mondani, miért is érdemes sokszor az értelmetlenséggel és a folyamatosan romló helyzettel és közéleti viharokkal szemben ezt csinálni. Hisz annak is kiderülhet az értelme menet közben, aminek az elején nem látszik, vagy olykor akár közben sem.

A Katonadolog nem hatásvadász, minimálisan sem teátrális, de precízen felépített, eszköztelenül előadott élettörténet, mely sokkal mélyebb egy szinte mindvégig mikrofon nélküli, elsőre laza elmesélésnek tűnő estnél, számos új aspektust felvillantva s bizonyítva azt, hogy ami őszinte, ami emberi, annak nem feltétlen kell a tökéletesre centizett, teátralizált forma, még akkor se, ha színpadi hatásában kicentizve-mikrofonosítva erősebb lenne, de mélységét tekintve valószínűleg ez a laza elmesélés, mely az est végével számos kérdést dübörögtet a néző fejében, az ő valódi formája. Mert az önvallomásnál nem kell erősebb színház.

Kozár Alexandra írása
Címlapkép fotó: Huisz István

Katonadolog
Gólem Színház
Előadja: Borgula András