Látható lélek láthatatlan arcokon

Javaslom, hogy menjenek el a budapesti Ráday utcai 2B Galériába a Láthatatlan arc című portrékiállításra, de mivel határozottabb megfogalmazással szeretnék élni, azt kell mondjam: ennek a roppant izgalmas tárlatnak a megtekintése – és most Radnóti főrabbit idézem – „kötelezően ajánlott”. A kiállított anyag a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből való, a tárlat kurátora Farkas Zsófia, a kiállítás november 23-ig tekinthető meg.

„A portré, legyen az önarckép vagy egy halotti maszk, voltaképp láthatatlanná teszi az élő arcot: az ábrázolt személy arca minden esetben egy szubjektív, valaki más szemén átszűrődő lenyomat lesz. A portré műfajának fontosságát növelte, hogy a jelentős személyiségek emlékét akarták megőrizni általa – ezzel azt üzenve, hogy az illető halandó: „képpé váltam, tehát meghaltam”, csakúgy, mint a fotó, amely a pillanat elmúltát jelzi. (...) Kiket reprezentálnak, milyen énképet közvetítenek ezek a művek az egyénekről és a közösségről? A portré kimeríthetetlen témáját a Láthatatlan arc című kiállítás abból a szempontból kívánja megközelíteni, hogy a művek miképpen jelenítik meg a zsidó identitás hagyományait, feszültségeit, sokrétűségét, vagy éppen az identitás hiányát.”

Farkas Zsófia, a tárlat kurátora

A fenti részlet a 2B Galéria honlapjáról való, s azért idéztem ide, mert igen pontos a tárlat lényegi mondanivalóját, pontosabban szólva kérdésfeltevéseit illetően. Hiszen éppen ez a remekművek sajátos tulajdonsága: továbbgondolásra serkentenek, azaz kérdéseket vetnek fel, amelyeket aztán a náző/befogadó vagy meg tud válaszolni, vagy nem. De az sem baj, ha nem, mert egy jó kérdés sokkal több ér egy rossz válasznál.

Gráber Margit: Önarckép (1929)

Márpedig az itt kiállított képek – főleg így, együtt, tematikusan elrendezve – az embert éppen olyan gondolatokra sarkallják, amelyek az életünk és emberi létünk legfőbb alapjaira, talapzataira, tartópilléreire kérdeznek rá.

Azonos vagyok-e azzal a személlyel, akit a külvilág felé mutatok? Hogyan látnak engem mások, s miképpen látom én saját magamat? Mekkora eltérés van a külvilág előtt alakított személy és a belül élő én saját önképe, énképe között? Ha közel azonosnak tartom magamat az arcommal, azaz rendben lévőnek találom az énképemet, akkor miért játszom folyton szerepeket?
Ha pedig nem vagyok azonos az arcommal, vagyis valami gond van az önértékelésemmel és az énképemmel, akkor pontosan hol és milyen mélyre kell leásnom a saját identitásrétegeimben ahhoz, hogy a valós magamra találjak?

Bálint Endre: Öreg zsidó (1937)

Ezek a kérdések a zsidó identitás szempontjából is meglehetősen fontosak, tekintettel arra, hogy a zsidóság úgy háromezer éve keresi a választ arra a kérdésre, hogy milyen az „igazi” zsidó ember, azaz van-e „ideális” zsidó identitás, s ha van, akkor az milyen lehet? Vagy ha nincs, akkor végtére is mi az, amit zsidó identitásnak hívunk? Miféle énmozaikokból áll össze az az önkép, amelyet egy zsidó ember saját magáról kialakít?

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből való portrék, amelyeket a rendkívüli kurátori tehetséggel megáldott Farkas Zsófia válogatott össze, a fent említett énmozaikokat megérzésem szerint éppen azért tárja elénk, hogy mások önarcképét és halotti maszkját figyelve végül a saját arcunkra kérdezhessünk rá… 

Kauffmann Izidor: A fanatikus (1925)

Ki is vagyok én, aki ezekben az ismeretlenül ismerős arcokban valahol ráismer önmagára…? Ki vagyok valójában, ha az a belső én, aki társas lényként kizárólag közösségben képes meghatározni önmaga egyediségét, egy furcsa, megmagyarázhatatlan belső késztetés hatására mégis rejtőzködésre és eltűnésre törekszik? Talán a túlélés parancsa dolgozik az emberben, amikor észrevétlenné akar válni mások előtt? Talán az egónk tisztában van a saját maga „préda-mivoltával”, s ez az oka annak, hogy a veszélyt jelent(het)ő másik ember elől fel akar szívódni? 

Csabai Ékes Lajos: Önarckép (1920-as évek)

Azt hiszem, ezek a kérdések foglalkoztatták a kurátort, Farkas Zsófiát is, aki a tárlat bemutatásakor kitért az elmúlt évek maszkviselési kötelezetségére, amelynek révén  – mint azt mindannyian megtapasztaltuk – az arcunk, az egyéniségünk „eltűnt” a tömegben. 

– A koronavírus-járvány alatt azt vehettük észre, hogy ebben az időszakban az arcunkra fókuszált a figyelem, mind a saját figyelmünk, mind a másoké, akik láttak minket maszkban vagy akár maszk nélkül – mondta Farkas Zsófia. – Nagyon sokan az interneten, a zoomon tartottuk a kapcsolatot egymással, sokszor láthattuk a képernyőn a saját arcunkat, sokkal többször, mint bármikor korábban, és rádöbbenhettünk, hogy a számítógép képernyőjén megjelenő kép mennyire különbözik attól, mint amit a tükörben megszoktunk. Hiszen a tükör előtt egyedül vagyunk, nem gesztikulálunk, nem beszélünk, míg az interneten tartott értekezletek vagy magánbeszélgetések alatt azt a személyt láthattuk gesztikulálni és beszélni, akit mások látnak, amikor minket néznek. Éppen ezért az elmúlt időszaknak ezek a megfigyelései vezettek el oda, hogy e portrékiállítás révén kérdezzünk rá az identitásunkkal, az identitásainkkal kapcsolatos dolgokra.

Anna Margit: Önarckép (1940-es évek)

A kurátor szerint izgalmas kérdés az is, hogy milyen folyamat játszódik le bennünk akkor, amikor egy maszk miatt az arcunk eltűnik mások tekintete elől, továbbá milyen bonyolult áttételek révén születik meg rólunk egy portré egy másik ember tekintete révén.

– Milyen érzés egy másik ember tekintetén keresztül „létrejönni”, mit jelent a saját magunk reprezentációját megalkotni? – tette föl a kérdést Farkas Zsófa, mivel ez a kérdés a tárlat egyik legfőbb vezérlő elve még az önarcképek esetében is. 

Megkérdeztem Farkas Zsófiát, hogy a kiállított képek közül neki melyik a személyes kedvence, azaz melyikkel szemben érez érzelmileg szoros köteléket, mire az egyik belső szobába vezetett Sajó Edit Önarckép című alkotásához.

Sajó Edit: Önarckép (1930-as évek)

– Ez a művész 31 évesen halt meg Auschwitzban 1944-ben – mondta –, nagyon tehetséges festőnő volt, s láthatóan nagy gonddal alkotta meg ezt a munkáját, amely az ars poétikájának tekinthető. A képen könyvekkel és egyéb olyan dolgokkal veszi körbe magát, amelyek egyrészt tudással vértezik fel őt, másrészt művészként határozzák meg. Nagyon megkapónak érzem, ahogyan lefestette saját magát, s valahogy személyes rokonságot érzek ennek a fiatal zsidó nőnek a sokféle szinten végrehajtott rejtőzködésével, amit véghezvisz. Még pontosabb, ha azt mondom: személyes felelősségemnek tartom, hogy Sajó Edit munkássága ne tűnjön el a homályban.

A kiállításon szereplő művek alkotói: Aba-Novák Vilmos, Anna Margit, Bálint Endre, Bihari Sándor, Bokros Birman Dezső, Csabai Ékes Lajos, Diener Dénes Rudolf, Erdei Viktor, Földes Lenke, Gedő Lipót, Gera Éva, Gombos Lilly, Gráber Margit, Herman Lipót, Kádár Béla, Kaufmann Izidor, Kornitzer Béla, E. M. Lilien, Abel Pann, Perlmutter Izsák, Perlott Csaba Vilmos, Róna József, Sajó Edit, Scheiber Hugó, Szentgyörgyi István, Tihanyi Lajos, Vörös Géza, Zádor István

TURI TÍMEA KÖLTŐ MEGNYITÓ BESZÉDE

Az önarcképek korában élünk. Talán soha nem láttunk és termeltünk még annyi önarcképet, mint manapság: hiszen a telefonokkal minden eddiginél könnyebben készíthetünk – és rögtön retusálhatunk is – portrékat saját magunkról, és minden eddiginél gyorsabban meg is tudjuk ezeket osztani az ismerőseinkkel. Az ember egy idő után – ezt a felnőttkorra, a harminc év körüli időszaktól szokták számolni – felelős az arcáért. A gyerek és a fiatalkori arc tekintetét az öröklött és tanult hatások alakítják, a meglett felnőttember arcát azonban már a saját gondolatok, érzések, választások szabják olyanra, amilyen. Az viszont újdonság, hogy ma már nem csak az arcunkért, de az arcképünkért is felelősek lehetünk. Ez egyszerre felszabadító és kicsit ijesztő is: egyre inkább magunkat látjuk mindenhol, az arcképeinkkel saját magunk kapuőreivé válunk.

Ezzel párhuzamos, hogy az utóbbi években elhitettük magunkkal, az arc egészét látni nem is olyan fontos, az arc elfedhető. A maszk – mármint nem a színházi, hanem az egészségügyi – megszokható. Az utóbbi időben nekem különös élmény, hogy míg egy kevésbé zsúfolt villamoson is könnyedén és önként felveszem a maszkot, nagy tömegben, ha az a közösség számomra fontos, eszem ágában sincs. A járványügyi védekezések így rámutattak arra az eredendő, sokszor könnyen elfeledhető dologra, hogy az arc láthatósága nem is annyira egészégügyi, mint inkább bizalmi kérdés. Mint a kézfogás: van, akinek kiteszem magam, és van, akinek nem zavar, ha nem.

A művészet története az arcképek története is. A láthatatlan arc kiállítás ebbe a különös történetbe enged betekintést, a szelfi mint lélektani igény történetébe.

„Harmincon túl az arc
elszabadul.
A rossz, a jó kiütközik
javíthatatlanul.”

Székely Magda Az arc című verse is erről szól, ha kifordítva is: hogy az ember egy idő után felelős az arcáért – és az önarcképeket körülbelül ettől az időtől kezdve készítik a festők. Az önarcképeknek nyilván van egyfajta praktikus haszna is: hiszen egy festő számára éppen ő az a modell, aki mindig kéznél van. Akinek van képe hozzá, hogy ne késsen el a megbeszélt időről. Aki türelemmel tűri, hogy éppen annyi ideig álljon rendelkezésre, amennyi ideig a festőnek szüksége van rá. 

Egy portré mindig egy viszonyt is ábrázol, egy kapcsolat pillanatképe is, amely a modellt és a portré készítőjét összekapcsolja – az önarckép az önreflexió őrjítően paradox műfaja. Hiszen a tekintet az, ami a leginkább a miénk, a test azon része, mely a legfelismerhetőbben képvisel minket: és ez az, amit sohasem láhatunk. 

„Akkor lássalak, amikor a hátam közepét”, ismerjük a mondást, de soha nem mondjuk azt, hogy „akkor lássalak, amikor az arcomat”. Az arc, a tekintet ugyanis maga reflexió, és a reflexió nem figyelheti meg magát, csak lopva, tükörképekből – ezért a legkedvesebb képem a kiállításból Vörös Géza Ablak előtt című, csendéletbe rejtett önarcképe, amely épp e csendéletbe rejtettség miatt a legrealistább és legesendőbb is egyben.

Mert az arckép bár az elkapott pillanat rögzítése, de – mint Örkény novellájában a pöcök – túlél minket. Ezen az izgalmas utazáson kalauzolnak végig minket ezek a képek, amelyhez jó nézelődést, jó szembesülést kívánok. (A megnyitóbeszéd forrása: szombat.org)

A kiállításról György Péter esztéta írt az Élet és Irodalom október 14-i számában, írását a lap internetes kiadásában ide kattintva olvashatják.

(Címlapkép: Farkas Zsófia kurátor Sajó Edit Önarckép című művével)