Kácsor Zsolt: Doktor Moll és a varázshenger

Ezek az emberek egy normális és természetes élet rendje szerint nem válhattak volna áldozatokká, de hát ebben az országban huzamosabb ideig aligha lehet normális és természetes életet élni, erre kellene mindannyiunknak felkészülni, viszont erre meg nem lehet sérülés nélkül felkészülni, gondolja doktor Moll, miközben éppen a gettó felszabadulása alkalmából szervezett megemlékezésre készül föl, úgyhogy inget vasal, cipőt bokszol, és varázshengerrel hengerezi a zakóját, mert egy ilyen egyszerű, háztartási varázshenger csodát tesz, ezernyi olyan szöszmöszt is eltávolít, ami

szabad szemmel nem látható,

szóval doktor Moll tisztogat, s közben azon tépelődik, hogy ebben az abnormális és természetellenes életben, amelyet jobb híján nevezzünk most emberi társadalomnak, olykor-olykor milyen jól jönne egy gigantikus csodahenger, húznánk vele kettőt jobbra, kettőt balra, és meg is volnánk a nagyjával, megtisztulna, aminek meg kellett tisztulnia, és az agyunk, tudatunk, lelkünk egymással összeérő felületéről eltűnne ezernyi szöszmösz, és föltűnne végre az a tiszta felület, az az alap, amelyet előzőleg sikerült közösen bepiszkítanunk, álmodsz, uram, álmodsz, dünnyögi doktor Moll csak úgy saját magának, aztán vet egy pillantást a fali tükörbe, s szórakozottan veszi észre, hogy na de tényleg, a tükörben nincsen senki, pedig láthatóan ott áll előtte egy

álmodozó, révedező tekintetű alak, 

aki éppen a hiányról elmélkedik, nevezetesen a történelmi és társadalmi folytonosság hiányáról, amely ebben az országban nem engedi meg nekünk, hogy egy mondatot, egy szöveget, egy történetet a maga normális és természetes módján befejezzünk, mert nincsenek normális és természetes módok, hanem meggyilkolt gyermekek, anyák, apák, nők, férfiak, kettétört életek, szétszakított családok, megtöretett sorsok vannak, és bizonyos szavaknak is csak a helyét, pontosabban a hiányát vagyunk képesek kijelölni egy mondatban, talán ez lehet az igei Fentiség titka is, a hiányban való jelenlévőség, az atomok közötti űr, ez a szép varázsszőnyeg, amelyet elborítanak az emberi csontok, és bizony nem porladnak, míg a történetük valamiképpen befejezetlen marad, hát ma mondjatok mindenkiért egy imát, egyet mindenkiért külön-külön, nincsen ennél méltóbb befejezés, ha már nekik, az áldozatoknak, nem adatott meg a méltóságos elmúlásnak még csak az esélye sem.