Tartalmas portrét közölt a Népszava dr. Körmendi Istvánról abból az alkalomból, hogy – mint ebben a cikkünkben beszámoltunk róla – a 99 éves háziorvos a napokban életműdíjat kapott a Zsidó Nemzeti Alaptól. A cikkben az orvos a gyermekkoráról is mesél, s visszaemlékezik arra is, hogy zsidósága miatt annak idején milyen megaláztatások érték diáktársai részéről az iskolában.
„Gyerekkoromtól tudtam, hogy zsidók vagyunk, a nagy ünnepeket meg is tartottuk, és valahogy az is korán lecsapódott bennem, hogy a nem zsidóktól kicsit tartani kell. Ezzel együtt vártam az iskolát, apám azt mondta, onnan minden nap több tudással gazdagodva jövök majd haza. Aztán a bemutatkozó órán, miután ellenőriztek pár adatot, az osztálykönyvben szereplő rk (római katolikus) és izr (izraelita) jelölés alapján, mindenkinek elmondták, melyik teremben lesz hittanóra alatt. És ezután több gyerek elkezdett minket inzultálni: leköpködtek, ráncigáltak, püföltek, szidalmaztak. A többség nem bántott, de nem is védtek meg. És ez változó formában így ment az érettségiig. Erre nem voltam felkészülve, nagyon mély nyomot hagyott bennem. Nem is mentem el az érettségi találkozókra" – mondja dr. Körmendi István a Népszava cikkében.
Dr. Körmendi István (Fotók: Zsidó Nemzeti Alap – sajtó)
Az írás így folytatódik: a keserű diákkori élmények után már nem lepődött meg a diszkrimináció elfajulásán. Nem járhatott egyetemre, lopva járt be órákra, így apja praxisa alapján próbált meg készülni az orvosi hivatásra. Aztán jött a munkaszolgálat, szökés, bujkálás. A nyilas hatalomátvétel után szinte kiparancsolta szüleit a csillagos házból, egy Váci úti garzonlakásban húzták meg magukat. Tizennégyen. Mikor ez a hely is veszélyessé vált, későbbi feleségével együtt egy budai kertesházban érte a felszabadulás, amelyet aggasztó jelzések is kísértek:
– Beszédbe elegyedtem egy szovjet őrszemmel, nagyon jól beszélt németül. Kiderült, hogy ő is zsidó, az ogyesszai opera hegedűse. Figyelmeztetett, ne nagyon hangoztassam, ki meg mi vagyok, mert az oroszokban és az ukránokban erősek az antiszemita érzelmek. Ez hidegzuhanyként ért. Az ő felszabadító érkezésükre vártam a háború kezdete óta, hiszen – gyakorlatilag – egész Európa a nácik uralma alatt sínylődött.
Fiatal orvosként 1957-ben vehette apja rendelőjét, és azóta dolgozik megbecsült háziorvosként. De az egykori üldözések, a háború lelki traumáját máig nem tudta teljesen feldolgozni.
– Túl a megaláztatásokon, egyfajta szégyenérzet is él bennem, hogy miért élhettem túl mindezt a szüleimmel és a feleségemmel. Másrészt bűntudat marcangol. A feleségem apját én beszéltem rá, és el is intéztem neki, hogy munkaszolgálatos lehessen, mert ezt biztonságosabbnak éreztem a csillagos háznál. Beállt, és amikor én leléptem, nem jött velem. Kőszeg határánál lelőtték, mert teljesen kimerült. Aggaszt, hogy ez a téma a rendszerváltás után ennyire visszakerült a közbeszédbe, és a politika manipulál vele – mondja a cikkben, amelyet teljes terjedelmében ide kattintva olvashatnak.
