A temetőktől sokan tartanak, talán mert kivetítik ezekre a helyekre a saját halálfélelmüket, és itt tudatosul bennük saját halandóságuk. Pedig egy sírkert is lehet megkapóan szép, kellemes környezet, mint a Salgótarjáni utcai zsidó temető a VIII. kerületben, ahol a Népszava online riportja készült.
Jó ide kisétálni, leülni egy padra, figyelni, ahogyan a természet visszafoglalja saját tereit, az elmúlás szomorúsága helyett az örök körforgás megnyugtató üzenetét suttogva. Nézni a mindent befutó borostyánindákat, akárcsak az emlékezés fehér köveit, melyeket a zsidó szokás szerint a látogatók virág helyett helyeznek a sírokra, hiszen a virág elporlad, a kő pedig megmarad, a történelem viharait is túlélve.
Idén 150 éves Budapest talán legkülönlegesebb sírkertje, a Salgótarjáni utcai zsidó temető. Még 1874-ben nyitották meg a Fiumei úti sírkert mellett, és hosszú ideig ez volt a pesti oldal egyetlen izraelita temetője. A korabeli fővárosi zsidó polgárság és nagypolgárság, a korszak meghatározó kulturális szereplői, gyárosok, iparosok, köztisztviselők és nem utolsósorban tudósok, illetve tudós rabbik is nyugszanak itt.
A temető növényzettel gazdagon benőtt sorai között sétálva megelevenedik előttünk a magyar ipartörténet egy jelentős része: a csepeli konzervgyárat alapító Weiss Manfrédnak és családjának klasszicista stílusú, szürke márványból készült síremléke mellett a hatvani cukor- és malomiparos Hatvany-Deutsch család Panteont idéző sírboltját is itt találjuk, de a jól ismert Unicumot megálmodó Zwack József is a temetőben nyugszik.
Az alapítás után a sírkert, vagy ahogy Schweitzer József néhai országos főrabbi hívta: „sírkövekből álló múzeum” a századfordulóra lassan meg is telt, az 1950-es években pedig hivatalosan is lezárták. Budapest ostroma után ide temették át a gettó halottainak többségét, előtte gyakorlatilag pár évtizedig működött a dualizmus idején, így ennek a rövid, de alighanem hazánkban a legnagyobb fellendülést produkáló korszaknak egy sajátos keresztmetszetét adja. Egy olyan rövid polgári időszaknak, amelynek sikeres nagyvállalkozói még maguktól is úgy érezték, hogy az oktatásra, egészségügyre és az elesettek megsegítésére bőkezűen kell áldozzanak saját vagyonukból. Akárcsak ennek a gyakorlata, úgy maga a temető is fokozatosan halad az enyészet felé.
Az 1960-as évektől kezdve ugyanis a növényzet fokozatosan átvette az uralmat a temetőn belül, az értékesebb épületeket, a nagy családi sírboltokat feltörték és megrongálták, a szertartási épület kupolája beomlott, ma már csak az eget láthatjuk, ha felnézünk a még álló, zömök falak között.
A területet övező hatalmas kőfalat pár éve kijavították, miután helyenként már életveszélyessé vált, ám a jó húsz éve műemlékké nyilvánított temető teljes felújítása olyan milliárdos nagyságrendű költség lenne, amit aligha fog az állam vagy bárki más finanszírozni. Az omladozó állapotok és a terjeszkedő növényzet együttesen mégis olyan különleges, varázslatos hangulatot adnak a sírkertnek, ami biztosan magával ragadja azt, aki meglátogatja.