Hiány – kiállítás a kirekesztésről a metróban

---

Az alábbiakban Kiss Henriett, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége alelnökének a kiállítás megnyitóján elhangzott beszédét olvashatják.

„ Az én mellkasomba tette belé a szívét a teremtő, leküldött az emberek közé vele. Én, én nem tudtam-tudom hogy lehetett, hogy meg nem mutattam nékik a szívemet, az ő szívüket. Aludta én? Itt várt a gégémben az életmentő szó; a szó, melynek boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam. Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.” (Szép Ernő: Emberszag)

Szép Ernő szavai ezek. Azé a Szép Ernőé, aki bár túlélte a munkaszolgálatot, azonban a mellőzöttség és az abból következő betegsége 1951-ben végzett vele. Arról fájdalomról ír, amit az egyik ember a másiknak okoz azzal, amikor nem veszi észre, hogy emberségére lenne szükség. Magyarországon a világ nem 1944-ben és 1945-ben tört el, hanem sokkal hamarabb. 1921-től kezdve a numerus clausus égisze alatt egy generáció tanulta meg az iskolapadban irányítottan és szervezetten a gyűlölet nyelvét.

Megtanulták, hogy mi a különbség katolikus, református, evangélikus és zsidó, rác, tót és cigány között. Megtanulták a különbségeket, de nem azért, hogy az eltérések értékeiben gyönyörködjenek, hanem azért, hogy megtanulják társadalmi értéküket: A keresztény jó, a zsidó nem, a rácot még elfogadjuk, de cigány előtt még az ajtókat is be kell csuknunk. Módszeresen megtanulták a diszkrimináció nyelvét, és amikor az ölést törvényesítették a rendeletek, gondolkodás nélkül engedelmeskedtek ennek az elvárásnak is, mert addigra már a kiközösítetteket emberi mivoltuktól is megfosztották.

Engedjék meg, hogy egy festményt idézzek meg Önök előtt. Ámos Imre vásznán 1938-ban életre kelt Az álmodó rabbi. A képen egy zsinagóga előtt egy rabbi lehunyja szemét a Tóra olvasása közben. A feje felett az a két angyal látható, akik azokat kísérik, akik a Tóra hagyományát híven követik. Körülötte a nyugodt természet, melyben egy zsinagóga ringatózik, vállán pedig egy kakas. A „micsoda madár”. Az a madár, melynek hangja csak magyar nyelven szól. 1938-ban egy rabbi Magyarországon harmóniát álmodott. Harmóniát, melyben minden magától értetődően, a maga természetességében van jelen. 1944-ben azonban minden álom szertefoszlott. A kép festője koncentrációs táborban hunyt el, és eltűnt az örömünket szerző színész, az irodalmunkat gazdagító író, a házainkat tervező mérnök, az egészségünket védő gyógyszerész, a ruháinkat készítő iparos, a nekünk utat építő, és még megannyi gazdagságunk létrehozói.

70 évvel a történtek után nekünk még mindig felelősségünk van. Felelősségünk megtanítani magunkat nem hallgatni, és egy eltört világot teljessé tenni. Ez a páratlan kiállítás ebben segít minket. Ha felszállunk e szerelvényre, és végigolvasunk egy-egy élettörténetet, akkor előhívjuk szívünkből azt az emberséget, melynek szavai egésszé tehetik világunkat. És azalatt a pár perc alatt esetleg a mellettünk ülővel beszélni kezdünk azokról, akiknek a hiánya emberségünk szükségességére emlékeztet. Mi is történik ekkor? Hogy megértsük, engedjék meg, hogy újra Szép Ernőt idézzem:

„Észrevesz az isten engem,
Megszólalok a nagy csendben:
Kérem, én még nem játszottam
Nem játszottam,
Nem játszottam,
Játszani szeretnék mostan.”
(Szép Ernő: Gyermekjáték)

Tegyük őket szavainkkal élővé!

---