Heisler András: Magyarországon zsidók és nem zsidók egymásra vagyunk utalva

---

A rendezvényen a magyar Himnusz felhangzását követően Heisler András, a Mazsihisz elnöke emlékezett meg a világháborúban elhalálozott zsidó katonákról, majd Rudas Dániel kántor énekelte el a hősök tiszteletére a Sim Shalom (“Adj békét”) című liturgikus dalt. Dr. Holló József nyugalmazott altábornagy az elhullott katonákat méltatta, majd Totha Péter Joel vezető tábori rabbi átvette az Emlékzászlót, mely a világháborúban szolgált katonáknak állít emléket.

evh_5.jpg

A megemlékezés dr. Frölich Róbert országos főrabbi beszédével zárult, majd Rudas Dániel kántor elénekelte az El Mole Rahamim kezdetű imát, amelyet a halottak lelki üdvéért mondanak, és természetesen elhangzott a Káddis is. Végezetül az El silencio trombita szólamát hallgathatták meg az emlékezők. Az eseményen részt vettek a Mazsihisz és a BZSH vezetői, elöljárói, rabbijai, kántorai, a Magyar Honvédség katonái és számos társdallami szervezet vezetői.

evh_1.jpg

Az alábbiakban Heisler András az eseményen elhangzott beszédét olvashatják:

A Dohány utcai zsinagógának szinte árnyékában húzódik meg a magyar zsinagóga építészet egyik remeke, a 85 éves Hősök zsinagógája. Magyarországon is kevesen tudják, ezt a gyönyörű épületet az első világháborúban hősi halált halt zsidó katonák tiszteletére emelte a Pesti Izraelita Hitközség.

A száz éve zajlott első világháború olyan a mai emlékezet számára, mintha egy történelem előtti korban játszódott volna. Végtelenül távolinak tűnik. Egyre kevesebben ismerhetnek olyanokat, akiknek még személyes emlékeik voltak róla. Nekünk otthon csak egy képünk van erről. Egy fotó, ami néha előkerül. A megsárgult fényképen magyar katonák egy gesztenyefa árnyékában pihennek. Ketten ülnek a fűben, békés mosollyal, de fegyverrel a kézben, s mellettük egyenes derékkal áll egy büszke tartású sötét bajszos fiatalember, a nagyapám.

evh_3.jpg
Fotó: Szentgyörgyi Ákos

A kép 1916-ban készült. Száz esztendeje! Nagyon messze van. S a közösségi emlékezetet nem csak az idő halványítja el, hanem a történelmi folytatás: a rövid, már az új háború víziójával terhes békekorszakot követő második világégés iszonytató pusztítása. A második nagy háború emléke sokszor eltakarja az elsőt, pedig szinte minden akkor és minden ott kezdődött el: a szarajevói gyilkosság volt a 20. századi borzalmak szörnyű startlövése. Az első világháború már az „új háború” minden irtózatát magán viselte: a kíméletlenséget, a tömegháborús pusztítást, a felfoghatatlannak tűnő szenvedést.

Aztán a háború vége hozta el az akkor már recsegő-ropogó, számtalan sebből vérző Monarchia, s „a történelmi Magyarország” történetének lezárulását és mindazt, ami utána és belőle következett. Békerendszere, továbbélő feszültségei megágyaztak annak, ami utána történt, és ami aztán – furcsa iróniaként a történelemben – szinte elhomályosította magának az első háborúnak az emlékét.

Ez a háború volt az utolsó olyan, amelyben nagy zsidó tömegek együtt harcoltak, együtt szenvedtek és együtt haltak meg a frontokon nem zsidó társaikkal, együtt kínlódtak a hátországban és a közös szenvedésen még az sem változtat, hogy, az első világháborút követően szinte azonnal kirobbantak a később kontrolálatlanná vált antiszemita indulatok.

evh_4.jpg
Fotók: Nagy Ákos

Ma nem ünneplünk, hanem fejet hajtunk a zsidó és nem zsidó honvédek és tisztek mártíriuma előtt. Fiatal életek tömegére emlékezünk, amelyek időnap előtt zárultak le. Mohács, Muhipuszta, a Don-kanyar…, Doberdó is idetartozik a nagy magyar „katonatemetők” közé. Soha nem felejtjük testvéreinket, akik itt vagy más frontszakaszokon lelték halálukat, nyomorodtak meg, vagy estek hadifogságba. Fontos, hogy minél többükre próbáljunk név szerint is emlékezni.

Mert emlékezni kell a gyászra. És együtt. Ugyanúgy együtt, mint ahogyan száz évvel ezelőtt egy hadseregben, egymás mellett harcoltak a zsidó és a nem zsidó katonahősök. Ezért vagyunk most itt mindannyian, együtt, a kormányzat, a hadsereg és a zsidó hitközségek képviseletében. Mert Magyarországon mi zsidók és nem zsidók egymásra vagyunk utalva.

Bölcseink tanítása szerint „a Talmud-tudósok békét hoznak a világra”, az isteni szó tanulmányozása pedig az élet forrása. Zsidóknak és keresztényeknek van közös Szentírásuk. Ha akarjuk, meg tudjuk találni a közös fohászkodás nyelvét. „Aki békét szerez a magasságban, Ő teremtsen békét számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen”

Igen úgy legyen, hogy több nagy háború már ne takarhassa el az előző kettő rémségeit. Legyen áldott az elesettek emléke.

---