Heisler András: Az emlékezés ma már a mi korosztályunk dolga és a mi felelősségünk

hdke_emleknap_01_27_2.jpg
Latorcai Csaba, a kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkár, Heisler András, MAZSIHSZ elnök és
Palkovics László, oktatásért felelős államtitkár. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

A MAZSIHISZ elnökének, Heisler Andrásnak a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen elhangzott beszédét közöljük.

1883. A történelemnek nem egy különleges esztendeje, de nem mondható eseménytelennek sem. 1883, ebben az évben tört ki a Krakatau. A tudósok a vulkán energiáját a hirosimai atombomba ötezerszeresére becsülik. Ebben az esztendőben indult el Párizsból az első Orient Express. Magyarország a dualizmus korszakát élte. A miniszterelnök a vaskezűnek mondott Tisza Kálmán. Megszületik az első magyar középiskolai törvény, mely sok egyéb mellett rögzíti, „a középiskolákban ne az előadásra, hanem a tanításra fektessék a fő súlyt”. S közben 1883-ban zárul le a Tiszaeszlári vérvád pere és még ebben az évben megalakul az Országos Antiszemita Párt.

Mindez történelem, régmúlt történelem

Pedig 1883-tól a saját születésemig alig 72 esztendőnek kellett csak eltelnie. Hetvenkét esztendőnek, pontosan annyinak ahány éve a holokauszt szimbólumává vált auschwitzi koncentrációs tábor felszabadult. Hetvenkét év, sokaknak egy egész emberélet. Az utolsó túlélők azonban még köztünk vannak, a második nemzedék – már az én korosztályom – a második nemzedék az időskor felé közelít. Még néhány év és nem lesznek szemtanuk. Még néhány év és elkezdődik Auschwitz történelmének jövője. Az, hogy ez mit jelent majd, hogy jelent-e bármi fontosat azoknak a nemzedékeknek, akiknek már nem lesz személyes kötődésük hozzá, csak rajtunk múlik.

Mindenesetre a jövőnk más lesz

Gyermekeink, a ma születettek számára a hetvenkét esztendő ugyanolyan történelmi távlatú lesz, mint nekünk a Krakatau, vagy Tisza Kálmán dualizmusa. Ők már nem fogják ismerni azoknak a történeteit, vagy éppen beszédes hallgatását, akik a mi gyermekkorunkat befonták. Nem fogják már tudni, hogy ki kinek a kije volt vagy lehetett volna. A szülők már nem nevezik el gyermekeiket meggyilkolt kisfiúkról, vagy lányokról, hogy ők majd helyettük is éljenek, helyettük játsszanak, helyettük legyenek boldogok és helyettük nemzzenek, szüljenek nekik unokákat. Az új nemzedék már nem él majd más életek árnyékában. A személyes emlékezetben majd elhalványulnak a nevek. Igen, a nevek, amelyeket itt, mellettünk az udvar üvegfalán örökre megőrzünk.

Az egymillió meggyilkolt kisgyerek, a halálra fagyott, aknára zavart muszosok, a krematóriumokban füstté vált százezrek és milliók, a front mögött az Einsatzgruppék által legyilkoltak, a Dunába lőttek és a többiek mind történelemmé válnak. Mi, akik szüleinktől még megkaptuk családjaink és közösségünk hiteles történetének elbeszélését, halottaink sorsából örökölt szorongásainkkal mi még életben tartjuk őket, napról-napra, évről-évre, ahogyan emlékezünk.

Vegyünk egy nagy levegőt és mondjuk ki: már unokáink számára is távoli történelem lesz mindez. Óhatatlanul beleveszik majd az ősök végtelen sorába, az elpusztított dédszülők, nagyszülők, nagybácsik és unokatestvérek ismeretlen halmazába…

Az emlékezés ma már a mi korosztályunk dolga és a mi felelősségünk, ezért meg kell nyugtatnunk a még köztünk lévő túlélőket, hogy nálunk jó kezekben lesz. A kor, amelyben az emlékezést meg kell őriznünk, az intézményes emlékezet kora lesz. Az olyan intézményeké, mint amilyen ez, ahol épp vagyunk, mint amilyenek a magyar iskolák ezreinek osztálytermei, az informális oktatás terepe, a színházak és mozik nézőtere, zsinagógáink és a történeti kutatóintézetek. Mi zsidók pontosan ezért vagyunk fokozottan érzékenyek az emlékezés hitelességére. De ne féljünk! A zsidóság emlékezetkultúrája érzékeny és fejlett. Mi pontosan tudjuk, hogyan kell emlékezni a kétezer éve elpusztított szentélyeinkre, a Maccabi szabadságharcra, vagy a Bar Kochba felkelésre.

Rokonaink személyes emlékét talán nem lehet majd életben tartani, de a holokauszt eleven történelmi emlékezetét és annak tanulságait igen. Emlékeztetni kell a világot a szörnyűségekre: de ne a sajnálatért, hiszen Izrael Államának léte és népének büszkesége már ma sem sajnálatot váltja ki másokból. Emlékeztetni kell a világot a szörnyűségekre, hogy soha többé ne történhessen meg hasonló a jövőben. Hogy ne történhessen Srebrenica, vagy Ruanda, hogy a gyűlölet ne terjedhessen el újra a népek között, hogy ne hagyjuk, és ne csak akkor szóljunk, amikor a tömeggyilkosságokat már elkövették. Léteznek veszélyek, világos jelek, amelyek ellen minden embernek, zsidónak és nem zsidónak egyaránt küzdenie kell. Küzdeni a rasszizmus, a kirekesztés minden formája ellen, fellépni a diktatúrákkal szemben, s nem engedni a gyűlölet vírusának terjedését.

Mit is mondott 1883-ban a középiskolai törvény: ne az előadásra, hanem a tanításra fektessék a fő súly. Igen, már az óvodák népének is tanítani kell, hogy valaha egy többkultúrájú társadalom népesítette be Magyarországot és Európát. Tudniuk kell a fiataloknak, hogy egykor Európa volt a zsidó élet középpontja, így a zsidó történelem részben mindnyájuk története.

Nekünk, zsidóknak és unokáinknak pedig tudnunk kell, hogy egy hatalmas, virágzó, a magyar életet ezerféleképpen gazdagító, borzalmas módon elpusztított közösség örökösei vagyunk. Van múltunk, amelyre büszkék lehetünk, és amelyhez kapcsolódhatunk. Meg kell teremtenünk egy a holokauszttal számot vető, eleven és sokszínű magyar zsidó élet jövőjének alapjait. Dolgozni, fejlődni akarunk egy a sokszínűséget nem pusztán toleráló, de lehetőségként ünneplő, józan és bizakodó Magyarországon.