Heisler András: A szabadságról – emlékezés az ’56-os forradalom 60. évfordulójára

Babilon és Ninive mind porszemek csak, feltámadnak, fölfuvalkodottakká lesznek, hódítanak és uralkodnak, aztán lehullanak a porba és semmivé lesznek. Még az emléküket is megveti a tovahaladó történelem.

Nincs és nem lesz ez másképp kései követőikkel, a modern diktatúrákkal sem. Ennek a tapasztalati bizonyosságnak a mementója 1956 forradalma is, olyan fényforrás, amely ma is utat mutat nekünk.

Minden világi hatalom semmisségének képe lett Sztálin szobrának kivágása azokból a híres, üressé vált csizmákból. A halott, de halálában is a még eleven elnyomást megjelenítő tömeggyilkos szobra ledőlt és az árva csizmák komikussá tették irtózatos rémuralmát. Ezeknek az üres csizmáknak a képe tanította meg nekünk a legfontosabbat: hogy bár „az egész világ egy nagyon keskeny híd”, mégsem szabad félnünk a szadista zsarnokoktól sem, akik látszólag élet és halál felett rendelkezhetnek. A szabadság erejét formálta képpé, látvánnyá és ezen a látványon nem vett erőt a forradalmat eltipró hadsereg sem akkor, sem azóta.

Tele vagyunk ilyen képekkel és gesztusokkal abból a két hétből, amely a szabadság vulkánkitörése volt, szinte természeti tünemény. Egy idő után már aligha volt politikai mozgás, hiszen a végsőkig elszánt forradalmárok pontosan tudhatták: semmi esélyük nincs a sikerre és azok, akik szembeszegülnek a forradalom eltipróival, szinte bizonyosan az életükkel fizetnek.

Budapest védői, a kitartó munkástanácsok, a november negyedike utáni ellenállás szervezői mind olyanok voltak, mint a végül sikert arató Makkabeusok és még inkább olyanok, mint a zélóták, a Maszada védelmezői Jeruzsálem eleste után. Látszólag értelmetlen önfeláldozó harcuk tanúság: haláluk, kivégzésük, börtönéveik mind a külső és belső szabadság, a nemzeti függetlenség és az országon belüli közösségi autonómiák eszménye mellett tanúskodtak.

A magyar zsidóság legjobbjai közül nagyon sokan éppen olyan lelkesen csatlakoztak hazánk szabadságküzdelméhez 60 éve, ahogy annak idején az 1848-as szabadságharc során. Ahogy 1848-ban sem lettek hűtlenek – az akkori forradalom kifejezésével szólva – a népszabadsághoz, úgy ’56-ban sem tántorítottak mellőle. Ott voltak az első sorokban a forradalom előkészítői között és Nagy Imre körében és ott voltak a pesti utca védői között is.

A forradalom szellemi előkészítésében részt vett Tánczos Gábor a Petőfi-kör titkáraként, Litván György, aki először szólította fel nyíltan távozásra Rákosi Mátyást és később a 20. század nemzeti és demokratikus forradalmak kiváló történésze lett. Ott volt közöttük Gimes Miklós, Méray Tibor, Vásárhelyi Miklós, Donáth Ferenc, az „íróperek”vádlottjai, Zelk Zoltán, Déry Tibor, Eörsi István, Háy Gyula, Gáli József és mások.

De ott voltak a zsidó származású magyarok az utcai felkelők, a „pesti srácok” vezetői között is, elég csak a Tűzoltó utcai Angyal Istvánra, társára, Csongovai Per Olafra és a Baross-téri Nickelsburg Lászlóra, a „zsidó Lacira” utalni közülük. Ők az idősebbek közé tartoztak ugyan, mégis a már említett Déry Tibor híres mondatait idézzük emlékükre: „Mától kezdve a suhanc szó szent előttem. Úgy, ahogy kívántam, és kértem és reméltem. ’48 ifjúsága után most támadt a hazának egy ’56-os ifjúsága is”.

Legtöbbüket a magyar állam halálra szánta alig 12 évvel azelőtt, ki a munkaszolgálatból, ki a haláltáborokból mentette életét, majd’ mindőjük számos hozzátartozóját gyászolta. A legtöbben hitükben csalódott, némely esetben önmagukkal is szembeforduló kommunisták voltak, akik úgy érezték, hogy a forradalom újra egyesítette őket a néppel, amelyből nemrég törvények sora taszította ki őket.

Mindazok, akik bármilyen szerepet vittek az eseményekben, a magyar szabadság hősei voltak, a mártír miniszterelnöktől kezdve, aki pontosan tudhatta végig, mire számíthat „elvtársaitól”, a fegyveres, utcai felkelőkig.

Nem szabad elhallgatni: voltak a forradalomnak, mint minden kaotikus, képlékeny helyzetnek, szörnyű pillanatai is, sor került elszórt, de némelykor meglehetősen brutális antiszemita fenyegetőzésre és erőszakcselekményekre is. Ezekről nem szabad megfeledkezni, az áldozatokat nem szabad leinteni, ha előhozakodnának a történetükkel. Ez is ama két hét magasztos történetéhez tartozik, mint a Köztársaság téri lincselés, de nem azonos vele. 1956 mégis százszor, ezerszer több ennél.

A zsidó közösség osztozott abban a súlyos fájdalomban is, amelyet 200 ezer honfitársunk távozása jelentett, akik utána évtizedeken át még látogatóba sem térhettek vissza szülőföldjükre. Köztük voltak, sok ezren, magyar zsidók is, olyanok is, akik ’45-ben ide tértek vissza a haláltáborokból, itt reméltek életben lévő rokonokra lelni, itt reméltek, mindennek ellenére életet és szabadságot.

1956 nem csak egyetlen nép szabadságvágyát mutatta meg; az egész világot megrendítette. Számos nyugati baloldali értelmiségit győzött meg arról, hogy a szovjet szocializmus gyalázatos hazugság. A „világszabadság” zászlóvivője volt és maradt máig is. Valóban „csillag”, ahogyan a forradalom után ismét távozni kényszerülő Faludy György mondta Petőfi Sándorra visszautalva: azok, akik követik szellemét, akik hagyják, hogy vezesse őket, soha nem veszítik el végleg a szabadságot.

A szerző a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnöke